Szavazás
Hogy tetszik az új weblapom?
Nagyon szép!
Jó lesz, csak töltsd meg tartalommal.
Nem rossz.
Nekem is kell ilyen!
Tehetséges vagy, ez nem kérdés...
Diavetítő

Egy Shinigami angyala

Egy nő, aki valamikor Shinigami volt. Száműzték a Lelkek városából, majd sok - sok év után ismét visszahívják. De persze mindenki úgy tesz, mintha nem is ismernék. Persze a legtöbb jelenlegi kapitánynak fogalmam sincs róla ki ez a lány. A 3. osztag különös kapitányának viszont megakad rajta a szeme. De a különös nő miért ismeri ilyen jól a várost? Miért bámulja folyton a Soukyokut? Mi köze van Yamamoto kapitányhoz? ÉS Unohana Retsuhoz vagy az első osztag hadnagyához? Senki sem ért semmit, míg egy nap...

 

Ha felkeltette az érdeklődéseteket, akkor olvassátok el, és légyszi írjatok nekem kritikát. :D Lesznek benne lemon (erotikus) részek előre láthatólag, de azt jelezni fogom. Szo saját felelősségre! XD

1. fejezet - Isten hozott Soul Societyben

 Egy 9 év körüli kislány idegesen sétálgatott Soul Society sivatagos, kietlen, félreeső részén. Már a Tiszta Lelkek városában érezte egy erős Hollow jelenlétét, és úgy döntött utána néz a dolognak. Kicsit dühös volt magára, hogy nem szólt senkinek a távozásáról.

- Bátyus nagyon mérges lesz, ha bajba kerülök – tördelte kicsi ujjait, de gondolataiban nem jutott tovább.

 A Hollow hirtelen bukkant fel a semmiből, kezében egy vele egy idős fiúval. A kislánynak épp csak elugrani maradt ideje, mikor a szörny észrevette és hatalmas karjaival felé kapott.

- Shinigami lélek! – üvöltötte és a lány után vágta magát.

 Úgy tűnt a fiú tovább nem is érdekelte, mert abban a percben kiejtette markából, így az hangosan nyekkenve ért földet. A mézarany szempár aggódva fürkészte a földön heverő kicsiny testet, de jelen pillanatban nem törődhetett túl sokáig vele. A Hollow őrült módjára csapkodott a kislány felé, aki ügyesen tért ki a támadások elől. Tudta, hogy ezt nem folytathatja a végtelenségig, így megvetette a lábát és a szörny felé fordult. Jobb tenyerét felé fordította és ajkaival a végzetes szavakat formálta.

- Te Úr, vér és hús maszkja, a mindenség megteremtője, szárnyak remegése, te, ki az Úr nevét viseli, Pokol és Zűrzavar, a tengeri akadályok megerősödnek, március délre! 33. Pusztító módszer! Shakkahou!

 A vörös gömb eszeveszett sebességgel száguldott a Hollow felé, akit abban a pillanatban hamuvá változtatott, ahogy elérte. A kislány egy percig sem tétovázott tovább. Azonnal az ájult gyerekhez rohant.

 Letérdelt mellé és finoman a hátára fordította. Halványlilás, félhosszú haja volt. Ruhája itt – ott elszakadt és testét sok helyen karcolások borították. Lassan ébredezni kezdett.

 Ahogy szemét kinyitotta még csak halvány foltokat látott, de lassan tisztult előtte a kép. Egy aggódó mézarany szempárral találta szemben magát, ahogy kinyitotta a szemét. Pillanatról pillanatra tért egyre inkább magához. Egy vele egy korú kislány térdelt előtte. Mélybarna fürtjei alig értek a válláig, kivéve két hosszabb tincset, amik a mellkasa közepén értek véget, így  angyali keretbe vonva a vékony arcocskát. Fekete kimonot viselt, így nem lehetett más, mint Shinigami a Tiszta Lelkek városából. Erre a gondolatra ijedten pattant föl és hátrébb húzódott a lánytól.

 

 Látta, hogy meg – megmoccan és a szemét is lassan kezdte kinyitni. Soha életében nem látott még ilyen szép és babonázó szempárt. A vörös forgatag, mintha magába akarta volna olvasztani. Egy pillanatra sem tudott elszakadni tőlük. Érdeklődve és kissé megszeppenve nézte, ahogy a fiú felugrott és hátrább lépett tőle.

- Ne félj! – állt fel a kislány is és bátorítólag rámosolygott. – Nem akarlak bántani.

- Hol az a szörny? – kérdezte aggódva a fiú és ide – oda kapkodta a tekintetét.

- Már nem kell tőle félned. Elment.

- Te üldözted el, chibi?

- Micsoda?! – háborodott fel a lány. „Chibi? Mégis minek néz ez engem?”– Ugyanannyi idős vagyok, mint te. És van nevem is. Tsuyakonak hívnak, tökfej!

- Nem vagyok tökfej. Gin a nevem.

- Csak így simán Gin?

- Ichimaru Gin. És te? Csak így simán Tsuyako?

- Sasakibe Tsuyako. Örvendek – nyújtotta felé kezét a kislány, amit Gin örömmel és vigyorogva fogadott el.

- Én is. És… - nézett félre. – Köszönöm.

- Nincs mit.

- Figyelj csak…

- Igen?

- Nincs valami kajád? Éhen halok.

 Bizonyítás kép Gin gyomra hatalmasat kordult, mire a két gyerek nevetésbe tört ki. Alig bírták abbahagyni. Végül Tsuyako ülésbe tornázta magát és kimonoja alól egy kis csomagocskát húzott elő, amit Gin felé nyújtott.

- Nem túl sok, de azért több a semminél.

 Gin mohón kapott utána és egyből falni kezdte a rizsgolyókat. Vörös szemei hálásan csillogtak, ahogy az előtte ülő lányra nézett. Tsuyako némi huncutságot is felfedezett bennük, ami különösen illett a fiúhoz.

- Tudod mit? – kezdte Gin vigyorogva. – Megígérem, ha elég idősek leszünk, akkor téged foglak felségül venni.

 Tsuyako egy pillanatig csodálkozva nézett rá, majd elmosolyodott és boldogan bólintott.

- Akkor ez fogadalom – nyújtotta kezét Gin felé, aki finoman megszorította, majd elvigyorodott.

- Bizony ám!

 

 

 Egy magas, 20 év körüli lány állt az út szélén. Onnan nézett le a fényekben úszó városra. Éjszaka is olyan volt Karakura, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Milyen sok éve is annak, hogy ide jött. Hosszú – hosszú idő. A szél játékosan kapott bele barna tincseibe. Mézarany szemeiben fájdalom csillogott. Nem számít mennyi idő telt el. Nem igaz a mondás, hogy az idő minden sebet begyógyít. Az ő szívén a sebek sosem gyógyulnak be. Emlékeibe ekkor egy vörös szempár tolakodott be. A vörös forgatag, ami már akkor is rabul ejtette. Annyi évvel ezelőtt. Vajon mi van most vele? Gondol még rá? Látják még egymást valaha? Emlékszik még a fogadalmukra? „Milyen ostoba vagyok – mosolyodott el keserűen és lehunyta a szemét. – Csupán ostoba gyerekek voltunk. Hogy emlékezne egy ilyen butaságra, ami már olyan régen történt.” Azzal hátat fordított a városnak és elindult a hegyről lefelé. A házak tetején suhanva a könnyeket maga mögött hagyta.

 

 Ichigo idegesen járkált föl s alá a dugig telt szobájában.

- Késik – motyogta magában. – Miért nem lehet pontosan megérkezni?

- Te sem vagy valami óramű pontosságú Ichigo – kotyogott közbe Rukia.

- Hallgass!

- Miért üvöltözöl Ichigo – kun?

 Mindenki egy emberként fordult a nyugodt, kellemesen csengő hang irányába. Boldog sóhajjal nyugtázták, hogy megérkezett vendégük.

- Késtél! – üvöltött Ichigo és a lányra vetette magát, aki egy elegáns lépéssel hárította a fiú támadását, így most rajta taposva mosolygott a többiekre.

- Mi újság? – kérdezte és keresztül lépett a földön fetrengő fiún. – Ugye nem maradtam le semmiről?

- Á, dehogy – nevetett Inoue és megölelte a lányt. – Merre jártál Tsuyako – chan?

- Á, csak összeszedtem a holmimat és elintéztem pár dolgot, mert Ichi azt mondta, hogy sokáig leszünk távol. Különben miről is lenne szó? Az úr nem volt hajlandó erről tájékoztatni engem.

- Majd én megmagyarázom – fordult felé Rukia. – A Soul Society, vagyis a Lelkek városa üzenetet küldött. Nekem haza kell térnem, hogy ott kideríthessék, miért nem tért még vissza a Shinigami hatalmam. Ezen kívül, a vezetőség azt üzeni, hogy vigyem magammal Inou Orihimet, Sado Yasutorat, Kurosaki Ichigot és téged. Minowara Tsuyakot.

- De hát miért? – nézett rá értetlenül Tsuyako. – Mit akarnak tőlünk?

- Különleges erőitek vannak. Meg akarják tudni, hogy mitől.

- Vagyis kísérleti patkányok leszünk.

- Dehogy! Ilyesmiről szó sincs.

- Nagyon ajánlom, hogy igazad legyen Rukia – chan. Különben Soul Society nem köszöni meg, amit tőlem kap.

 Mindenki érdeklődve nézett a lányra. Magabiztossága és rideg megjelenése mindig lenyűgözött mindenkit.

- De ha csak mi kellünk… – fordult Ishida felé Tsuyako. – Te miért is jössz velünk?

 Sosem jött ki igazán a fiúval. Ahol tudtak, mindig egymásba kötöttek. Talán a kettejük közti különbségből, ki tudja. De a csipkelődés most is elkezdődött.

- Mert nélkülem elveszettek vagytok – nézett lenézően a nőre Ishida.

- Micsoda? – háborodott fel Tsuyako. – Nélküled is megleszünk. Én legalábbis biztos. Tudok vigyázni magamra.

- Azt elhiszem – válaszolt a fiú. – Nem is miattad megyek. Sosem tenném tűzbe a kezem, egy ilyen nagyképű és beképzelt nőszemélyért.

 Tsuyakoban tényleg kezdett felmenni a pumpa. Mit nem képzel magáról ez az alak. Csak azért, mert ő holmi Quincy. De tényleg ennyire beképzelté vált volna az évek alatt? Tényleg képes ennyire elriasztani másokat?

- Hagyjátok abba a veszekedést – szólt nyugtatólag Orihime. – Szerintem ideje lenni indulni, nem?

 Rukia és Ichigo bólintott, majd mindenki kivonult a szobából. Odalent már várták őket. Abarai Renji a 6. osztag hadnagya kísérte őket a Lelkek városába, ahol jó ideig vendégeskednek majd. Csak bólintott a jelenlévők felé, majd kardjával megnyitotta az átjárót és lassacskán mindenki belépett. Mögöttük bezáródott a fusuma és ők folytatták útjukat az ismeretlenbe.

 

 A Tiszta Lelkek városában, az 1. osztag főhadiszállása előtt sorakozott az összes kapitány és hadnagy. Ott várták vendégeiket. Mindenki izgatott volt, de a kapitányokon persze ez nem látszott. Érdeklődve néztek a nyíló ajtószárnyak felé és a kilépő csapatot méregették.

 A 3. osztag kapitányának szeme megcsillant, mikor felfedezett a tömegben egy barnahajú lányt.

 Mikor a mézarany szempár összetalálkozott a lilás hajú férfi égő vörös szemeivel a vér is meghűlt benne. Lélegzete egy pillanatra elakadt, a gyomra görcsbe rándult, de ugyanakkor a szívét jóleső melegség töltötte el. Sokkal jobban nézett ki, mint mikor utoljára látta. Az idő fölötte is elmúlt, de csupán a javára fordult. Egykor vékony alakja arányaiban megmaradt, de még a ruha alatt is láthatta, hogy a puha bőr alatt kemény izmok lapulnak. Arca szinte semmit sem változott, ahogy a huncut vörös szemek sem. Az a különös, rókaszerű vigyor még most is az arcán volt.

 És újra ott álltak egymástól pár méterre. Mintha csak pár óra telt volna el, mióta el kellett válniuk. Hirtelen a hosszú évek mintha eltűnni látszottak volna. És most újra csak ők ketten voltak. Gin és Tsuyako. Két gondtalan kisgyerek, akik az első nap olyan kedvesen mosolyogtak egymásra.

 

2. fejezet – Régi ismerős

 

- Üdvözöllek benneteket a Soul Societyben! – lépett előre Yamamoto parancsnok. – De kérlek, kövessetek. Mindent részletesen el fogok magyarázni.

 Tsuyako, mint gyermekként annyiszor, most is összerezzent az első osztag kapitányának parancsoló, érdes hangjára. Már – már ösztönösen és megszokásból azonnal követte a kapitányt, amint az elindult. Ichigoék egy pillanatig érdeklődve néztek rá, majd utána léptek.

 Az összes kapitány követte a példájukat és mindenki Yamamoto után indult. A harmadik osztag kapitánya volt az egyedüli, aki megbabonázva nézte még mindig a barna tincseket. Nem tudta elhinni, hogy a nő, akiről annyit álmodott és annyiszor várt vissza, most csupán pár méternyire sétál előtte.

 

 Egy nagy teremben álltak. Tsuyako ismerte már ezt a helyet. A kapitányi gyűlések helyszíne. A kapitányok megszokás szerint felsorakoztak, Yamamoto helyet foglalt a székében, és vele szemben, nem messze az ajtótól, egy sorban álltak megszeppenve a vendégek. Mindenki a főparancsnok kezdeményezésére várt, ami nem is késett sokáig.

- Nos. Mind tudjátok, miért hívtunk ide benneteket. Érdekes erőkkel rendelkeztek, amiknek szeretnénk a végére járni. Természetesen csak akkor, ha ti is bele egyeztek. Kurosaki Ichigo – fordult itt a narancshajú fiú felé. – A te erőd eredetével természetesen tisztában vagyunk. Téged nem is e miatt hívtunk ide. Szeretnénk, ha Shinigami helyettesként tevékenykednél, de előtte viszont kíváncsiak lennénk a korlátaidra, ha nem bánod.

- Még is hogy érti ezt? – kérdezte kétkedve a fiú.

- Ó, nem kell megijedni. Csupán egy kis tréningszerűségen kéne részt venned. Mit szólsz hozzá?

 Ichigo egy pillanatig habozott. Nem tudta, hogy ez a tréning mégis mit takarhat. De végül bólintott. Annyira szörnyű azért mégsem lehet.

 Yamamoto mosolyogva nyugtázta, hogy mindenki belegyezett a vizsgálatokba. Egyedül a barnahajú lány maradt szótlan az egész beszélgetés alatt. Csak mereven bámulta az öreg kapitányt, és szemében furcsa fény villant.

 Yamamoto nem tudta kiolvasni, hogy a lány mire gondolhatott. Arca és egész megjelenése érzelemmentes volt, és valamiféle természetellenes nyugalmat árasztott. Olyan érzése támadt az embernek a közelében, hogy egyetlen pillantásától jéggé lehetne fagyni.

- Rendben – szólalt meg újra az öreg. – Akkor Abarai hadnagy a szállásotokra kísér benneteket. Elmehettek.

 Mintha mindenki csak erre az egy szóra várt volna. Egy emberként fordultak sarkon és követték a vörös hajú fiút. Egyedül Tsuyako maradt mozdulatlan.

- Parancsolsz még valamit, kedvesem? – fordult felé mosolyogva a kapitány.

 A lány arca megrándult és keserű mosollyá torzult. Utálkozva ejtette ki ezt az egy szót.

- Kedvesem – egy pillanatig még a főparancsnokra bámult, majd mereven meghajolt, ahogy minden más kapitány is szokta az első osztag vezetője előtt. – Engedelmével.

 Azzal sarkon fordult és távozott a teremből. Mindenki megrökönyödve bámult utána. Csupán az első osztag hadnagyának volt annyi lélekjelenléte, hogy undorodva köpje a gúnyos szavakat.

- Szemtelen kis liba. Mégis mit képzel ez magáról?

- Chouyirou – intette le finoman a hadnagyot kapitánya. – Ne beszélj így a vendégekről.

- Elnézést kérek, uram – hajolt meg engedelmesen a férfi.

 A parancsnok most a kapitányokhoz fordult és engedélyt adott nekik a távozásra. Ichimaru volt az első, aki szinte repülve hagyta el a termet. De egy nő nem mozdult.

 Unohana csak gyűlölködve pillantott hol az egyik férfire, hol a másikra. Majd fejét lehajtva megszólalt.

- Miért kellett visszahívni? – Hangja bár nyugodtan csengett, mégis remegett az elfojtott indulattól. – Annyi sok év után. Miért?

- Unohana – san – kezdte nyugodtan Yamamoto. – Nem áll szándékomban magyarázatot adni neked erre. Legalábbis… egyelőre nem.

 Unohana számára ez volt a végszó. Elfordult a két férfitól, de az ajtóban megtorpant. A válla felett nézett vissza a hadnagyra.

- Chouyirou. Azt ajánlom, még egyszer ne merj így beszélni róla a jelenlétemben.

 Azzal a nő végleg elhagyta a szobát és a két férfi fellélegzett.

- Retsu nagyon dühös – kezdte a hadnagy.

- Szerintem ez érthető – válaszolt lemondóan a kapitány. – De igaza van. Tedd félre a gyűlöleted, és még egyszer ne beszélj így a lányról.

- Igenis.

 

 Tsuyakot majd szétvetette a méreg. Nem hitte el, hogy valakinek lehet ennyi bőr a képén. Még volt mersze csak úgy mosolyogni és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. „Kedvesem, mi? Úgy hív, ahogy kisgyerekként. Hogy lehet valaki ennyire pofátlan. Azok után, ami történt, neki van képe így beszélni velem és úgy tenni, mintha még mindig az az ártatlan kislány lennék, aki felett van befolyása. Hát nem. Soha. Soha többé nem uralkodhat rajtam.”

 Olyan dühösen vágta be maga mögött a fusumat, hogy a folyosó megremegett. De meg is torpant, amint megpillantott valamit, aminek nem is itt lett volna a helye. Pontosabban valakit. Egy lilás, félhosszú hajú fiút, égő vörös szempárral, ami most őt méregette. Arcáról a kaján vigyor nem tűnt el, miközben minden porcikáján végigjáratta a tekintetét.

- Rég találkoztunk, Tsuyo – chan. Látom megnövesztetted a hajad. Egész csinos lett.

 Tsuyako megremegett. A hangja mintha simogatta volna a bőrét. Mélyebb lett az évek alatt, de annál bársonyosabb.

- Mit keresel itt? – kérdezte nyugodtan.

- Ó, hát így kell üdvözölni egy régi ismerőst? – lépett közelebb a férfi.

- Mi mást vártál tőlem? Hogy a nyakadba ugrom és potyogó könnyek közepette köszöntlek?

- Hát… igazság szerint örültem volna neki. De… már az is örömmel tölt el, hogy láthatlak.

 Gin beszéd közben egészen a lány elé sétált. Majdhogy másfél fejjel lett magasabb nála. Tsuyako megbabonázva nézett rá. Most teljesen olyan volt a lány számára, mint egy csodaszép szobor, amit csak nézni szabad, de megérinteni nem.

 Ezen téves elképzelését viszont rögvest eloszlatta Gin, mikor hirtelen magához húzta és egyetlen vad, szenvedélyes csókban forrt eggyé vele. A nő még levegőt venni is elfelejtett, annyira meglepte a férfi mozdulata.

 Még bele sem feledkezhettek egymás ízlelgetésébe, mikor Tsuyako mögött elhúzódott a fusuma és egy hosszú, narancssárga hajú lány megdöbbenve állt meg mögöttük. A kis pár ijedten röppent szét a váratlan vendég láttára.

- Elnézést – dadogott Orihime. – Nem akartam zavarni.

- Majd később beszélünk – szólt Gin és villámgyorsan távozott a helyszínről.

 Tsuyako vörös arcára szorította egyik kezét és idétlen vigyorral nézett föl barátnőjére.

- Orihime… - kezdte. – Amit most láttál, azt kérlek…

- Nem mondom el senkinek – ígérte a lány.  – Feltéve, ha mesélsz nekem arról, hogy mégis mi folyik itt.

 Tsuyakonak semmi kedve nem volt épp most mesedélutánt tartani, így gyengéden bújt ki a kérés alól.

- Majd később, de most még el kell szaladnom valahova. – Azzal ott is hagyta a megszeppent lányt és villámgyorsasággal tűnt el a folyosó végén.

- Most lerázott? – állt még mindig döbbenten Orihime és csak bámulta barátnője hűlt helyét.

 Életében először látta megszeppenni, és zavarba jönni valami miatt.

 

 Tsuyako nem is figyelte hová megy. A lábai maguktól vitték. Csak bámult maga elé a földre és gondolataiba merült. Észre sem vette, hogy mások is járkálnak körülötte, csak akkor, mikor egy izmos felsőtestbe ütközött, és fájdalmas ismeretséget kötött hátsó fele a talajjal.

- Áú! – jajdult fel, majd szerencsétlen „áldozatára” nézett, aki szintén a földön landolt, vele szemben.

 Még levegőt venni is elfelejtett, mikor mézarany tekintete egy smaragdzöld szempár mélyére fúrta magát. Ezek a mosolygó, de ugyanakkor mégis komoly szemek. A rövid, barna, felzselézett haj. És az a kedves arc. Soha életében nem tudta elfelejteni ezeket a vonásokat. A legjobb barátjának arca.

- Reito? – motyogott maga elé Tsuyako.

- Tsu… Tsuyako – sama? – nézett a lányra ugyanolyan hitetlen szemekkel a férfi, majd csodálkozó tekintetét, hatalmas vigyor és öröm vette át. – Tsuyako – sama!

- Reito!

 Tsuyako nevetve ugrott a férfi nyakába és percekig nem volt hajlandó elengedni. Úgy örült, hogy végre valaki olyannal hozta össze újra a sors, akit már olyan régen is annyira szeretett. Valaki, aki legalább örült is a jelenlétének ebben a rohadt városban.

 

3. fejezet – Rég látott barátok

 

- Mit… Mit keres itt Tsuyako – sama? – kérdezte meghökkenve Reito, és finoman lefejtette magáról a nőt.

- Azt én sem tudom, miért, de visszahívtak – válaszolta immár állva Tsuyako.

- Visszahívták?

 Reito egyre jobban összezavarodott. Hisz évekkel ezelőtt maga a vezetőség száműzte Tsuyakot Soul Societyből, erre most ők hívják vissza? Valami itt nagyon nem stimmelt, és a fiú ösztönből érezte, hogy ennek az ügynek még folytatása lesz.

- Igen, bár mindenki úgy tesz, mintha nem is ismernének – nézett maga elé dacosan Tsuyako.

- Még ő is? – állt fel Reito és sejtelmesen nézett az előtte állóra.

 Tsuyako megrázta a fejét.

- Ő nagyon is tudja, hogy ki vagyok, és ezt nem is próbálja leplezni.

- Tsuyako – sama. Meséljen el nekem mindent. Hogy mi történt magával miután elment.

- Rendben, de ne itt.

- Én sem itt gondoltam.

 Reito azzal kézen fogta a nőt, és maga után húzta. Csak egy kis ideig kellett gyalogolniuk, míg megérkeztek az előre kitűzött célhoz. Az ajtó felett egy tábla lógott. „Ezüst fogadó”

 Reito habozás nélkül benyitott és behúzta maga után a tiltakozó nőt is. Tsuyako ugyanis jól tudta, hogy a fogadóban kik vannak. Ahogy az ajtó becsukódott, Reito hangja zengte be a helységet.

- Hé, figyelem! Nézzétek ki van itt!

 Azzal maga elé tolta a nőt. Tsuyako csak megszeppenve nézte az oly jól ismert arcokat. A sok emlék, ami hozzájuk kötötte, most megállíthatatlanul tolult fel benne.

 Az összes bent ülő Shinigami egy pillanatig ledöbbenve nézte a nem várt vendéget, majd hatalmas mosollyal az arcukon vették körbe a nőt.

- Tsuyako taichou! – kiáltották. – De örülünk, hogy látjuk! Hogy kerül ide? Mikor jött vissza? És hogyan?

- Nyugalom! – intette le őket a nő, mire mindenki egy csapásra elhallgatott. – Egyszerre csak egy kérdést. Ígérem, mindenre válaszolok.

- Osu, taichou! – visszhangozott a tiszteletteljes válasz, és a Shinigamik elfoglalták helyüket az asztaloknál.

 Taichou. Tsuyako azt hitte, mindjárt sírva fakad. Újra itt állt. Itt a régi osztagának körében, és mindenki ugyanúgy viselkedett vele, mint rég. Tisztelettel és szeretettel néztek rá. Mindenki, aki egykoron a 14. osztaghoz tartozott.

 Nagy levegőt vett és leült az egyik székre. Egy egész órán keresztül csak mesélt és mesélt. Mindent elmondott, amit az elmúlt 100 évben magában tartott. Mindent, ami nyomta a szívét és most kikívánkozott belőle. A mese végére úgy érezte, mintha egy tonna súly gördült volna le a szívéről.

- Mozgalmas élete lehetett, kapitány – vigyorgott Shinji, az osztag egykori 3. tisztje.

- Az volt – mosolyodott el a nő. – Bár… közel sem olyan izgalmas, mint köztetek.

- Kapitány. – Tsuyako felnézett az elé lépő Reitora és a szíve, majd kiugrott a helyéről, mikor a kezében lévő tárgyra pillantott. – Ezt megőriztük Önnek.

 Azzal a fiú átnyújtotta a díszes katanat. Fekete markolata és tokja, védelmezően ölelte körbe a fémes szürke pengét.

- Hisz ez az én… - Tsuyako csak dadogni tudott a meghatottságtól. – Az én Zanpakutom.

 És valóban az volt. Már azt hitte, hogy örökre elveszítette. De nem. Most ismét a kezében volt. Lehunyta a szemét és csak a lüktető kardra koncentrált. Érezte, ahogy a sötétség körbefogja, és az idő megáll körülötte. És akkor a semmiből, egy alak bontakozott ki. Ezüst színű tincsei pontosan ugyanúgy ragyogtak a feketeségben, mint hosszú évekkel ezelőtt. Ruhája, mely szinte világított a sötétségben, tökéletesen ölelte körbe, és emelte ki izmos, férfias alakját. Minden porcikája mintha ezüstből lett volna. Mikor kinyitotta a szemét, olyan érzés fogta el a vele szemben állót, mintha a Holddal nézne farkasszemet. Hangja szinte semlegesen csengett a homályban.

- Hát újra látlak, Tsuyako.

- Én is örülök a találkozásnak – mosolyodott el a nő. – Hiányoztam?

- Sok – sok évet töltöttem el magányosan. El sem tudod képzelni, mennyire hiányoltam a társaságodat.

- De ismét itt vagyok. És te ismét hozzám tartozol.

- Tehát börtönöm kapui ismét bezáródnak?

- Sosem tartottalak börtönben.

- Ennek örülök. Akkor akár barátok is lehetünk.

- Mért, már nem vagyunk azok?

 A férfi csak kellemesen elmosolyodott, majd ismét eltűnt a homályban. Tsuyako újra érezte, hogy ereje a tetőfokára ér, és elönti minden tagját. A lelkét tartó láncok szétpattantak és ő visszakapta mindazt, mit el akartak venni tőle.

 Lassan nyitotta ki a szemét és végignézett mindenkin, aki a fogadóban tartózkodott. Majd tekintete megakadt hadnagyán.

- Mesélj most te is Reito – kezdte csendesen, már – már kínzó nyugalommal. – Mi történt az osztaggal?

 A férfi tudta, hogy ide is kilyukadnak egyszer. Lehajtotta a fejét, de a szemkontaktust nem szűntette meg egykori kapitányával.

- A vezetőség feloszlatta az Árnyék osztagot, rögtön azután hogy téged elküldtek.

 Tsuyako érezte, hogy a düh elemi erővel tör rá. De kifelé semmit sem mutatott. Csak lassan felemelkedett a székből, kardját maga mellé engedte, majd mosolyogva nézett embereire.

- Ne haragudjatok, de most mennem kell. Ígérem, még beszélünk.

 Azzal hátat fordított mindenkinek és elhagyta a fogadót. Eredetileg a tanácsterembe indult, de végül elvetette az ötletet. Minek okozzon még több bajt saját magának? Azzal, hogy kérdőre vonja a parancsnokot, nem oldódik meg semmi. Főleg, hogy eléggé ismerte már ahhoz, hogy tudja, sosem válaszolna egyenesen neki. Így hát inkább oda tartott, ahova már eredetileg is elindult. A Soukyoku hegyére.

 

 Egy majd félórás séta után, Tsuyako egy hatalmas lándzsa előtt állt. Mélyen a földbe volt ásva és több helyen kitámasztva. Előtte egy állvány magasodott. A nő egyetlen szökkenéssel a tetejére ugrott, és szemben leült a hatalmas fegyverrel. Mosolyogni kezdett, majd szemét ismét lehunyta, és keresni kezdte a kapcsolatot az előtte álló lándzsa lelkével. Nem kellett hozzá sok idő, és áttört minden védelmén, míg egy napfényes tisztáson nem állt.

 Körbenézett és kisvártatva rá is talált a fűben hanyatt fekvő férfira. Csendesen lépkedett a puha pázsiton, majd leheveredett mellé a földre.

- Rég láttalak – kezdett bele a férfi. – Mi járatban?

 Ujjai közt egy virágot forgatott, és egy pillantásra sem méltatta a mellette fekvőt.

- Tudtad, hogy keresni foglak, ugye? – kérdezte Tsuyako lehunyt szemekkel. – Hiányoztál.

- Igen. Te is nekem. Sokat gondoltam rád az elmúlt 100 évben.

- Ha tudnád, hogy én mennyit.

 A nő bár nem akart elérzékenyülni, mégis érezte, hogy egy rakoncátlan könnycsepp gördül végig az arcán. Majd újabbak és újabbak követték, míg nem egy kisebb megállíthatatlan patak nem lett belőlük.

 A férfi gyengéden törölte le a pergő cseppeket a puha arcocskáról. Tsuyako pedig kinyitotta a szemét. A fekete hajú fiú fölötte könyökölt és olyan gyengéden nézett rá, hogy nem bírta tovább. Végleg eltört a mécses. Zokogva borult a fűbe.

 A fekete hajú csak felült, majd gyengéden ölébe húzta a nőt. Lassan csitítgatni kezdte, és előre hátra dülöngélt vele. Úgy nyugtatgatta és ringatta a zokogó szépséget, mint egy kisgyermeket. Mint annak idején is tette, mikor az a barnahajú kislány védelmet keresve a karjai közé szaladt.

- Az én hibám – suttogta Tsuyako és szorosan ölelte körbe az izmos felsőtestet, megmarkolva a fekete kimono anyagát. – Minden az én hibám. Ha akkor nem erősködöm, nem zártak volna ide. Bocsáss meg. Bocsáss meg nekem.

- Csss – suttogott a férfi is. – Sosem hibáztattalak. És sosem gondoltam úgy, hogy ez a te hibád lenne. Soha, érted. Soha.

- Bátyus.

 A könnyek lassan apadni kezdtek, ahogy Tsuyako megnyugodott a védelmező ölelésben.

- Menj – szólt a bátyja, majd egy gyengéd csókot nyomott a lány homlokára.

 

 Tsuyako kinyitotta a szemét. A nap alig pár perce nyugodhatott le, mert narancsos derengésbe vonta az ég alját. Kezével lassan letörölte a sós könnyektől nedves arcát, majd egyetlen ugrással földet ért. Magában gondolkozva sétált vissza a szállására.

 Csendesen elhúzta a fusumat, és belépett a szobába. Ágyára, már egy fekete kimono volt készítve. Bár gyűlölte ezt a helyet, mégsem tudta gyűlölni a Shinigamikat. Hisz csak kettő közülük a hibás, azért, hogy az élete tönkre ment.

 Kardját ágya alá rejtette, majd felnyalábolta a fekete ruhát, és a fürdőbe lépett vele. A forró víz már ott gőzölgött a kádban. Tsuyako ledobta a ruháit, majd belelépett a kellemes, illatos fürdőbe. Alig pár percig feküdhetett benne, mikor hallotta, hogy szobájában az ajtó elhúzódott. Egy pillanatra elfogta a rémület, de mikor meghallotta barátnője hangját megnyugodott.

- Tsuyako – chan!

- A fürdőben vagyok, Orihime – szólt, majd visszahanyatlott a vízbe.

 Orihime hatalmas mosollyal az arcán lépett be. Már ő is felvette a számára előkészített fekete kimonot és most mosolyogva fordult körbe.

- Na, hogy tetszik? – kérdezte érdeklődve.

- Nagyon jól áll – mosolyodott el biztatólag a nő, majd kimászott a vízből.

 Testét egy puha, fehér törölközővel szárazra törölte, majd ő maga is belebújt ruhájába.

- És én? – kérdezte ő is körbe fordulva.

- Nagyon csinos vagy.

 A két nő kilépett a fürdőből. Tsuyako pedig érdeklődve fordult barátnője felé.

- Miért is jöttél tulajdonképpen?

- Ja, igen – csapott a homlokára egyet a narancshajú lány. – Már mindenhol kerestelek. Vacsorára kell mennünk.

- Milyen vacsorára? – nézett értetlenül a másik.

- A tiszteletünkre ma este vacsorát rendeztek – magyarázta hadarva Orihime. – Rengeteg Shinigami jön el. Az összes kapitány és még sokan mások. De most menjünk.

 Azzal felrángatta Tsuyakot az ágyról és már rohant volna kifelé maga után húzva, ha barátnője meg nem állítja.

- Várj már.

 Tsuyako egy percig tétovázott. Magával vigye a kardot? Ha igen, akkor Yamamoto nagyon dühös lesz, hogy ismét visszaszerezte. De ha nem viszi, akkor félő, hogy valaki megtalálja. Így inkább az elvitel mellett döntött. Visszaugrott az ágyhoz, és kikapta alóla a kardot, amit vállán keresztülvetve, a hátára akasztott.

- Az meg honnan van? – kérdezte ledöbbenve Orihime.

- Majd később elmesélem. Ígérem. De nem azt mondtad, hogy késésben vagyunk?

- Ja, de igen.

 Azzal a lány ismét karon ragadta barátnőjét, és már rohantak is a vacsora helyszíne felé.

 

4. fejezet – Keserű emlékek

 

 Késlekedésüknek meg is lett az ára. Borzalmasan elkéstek. A hatalmas helyiség dugig volt fekete kimonos alakokkal. Ahogy a két lány belépett minden szem rájuk szegeződött. Ők pedig idegesen kapkodták a tekintetüket, barátaikat keresve a sokaságban.

- Lányok! – integetett feléjük Rukia. – Itt vagyunk! Gyertek!

 Orihime rögvest meg is indult feléjük, de Tsuyako egy pillanatra megtorpant. A társaság, mely fogadta volna nem volt valami bíztató. Az öreg Yamamoto fürkésző tekintete a csontjáig hatolt. Látta a hirtelen fellobbanó meglepődöttséget, majd haragot a szemében, ahogy a hátán lévő kardra nézett. Nem akart odamenni hozzájuk. De mit tehetne? Nem álldogálhat itt egész este.

 Szerencsére, mint egy varázsszóra, megérkezett a felmentő sereg. Egykori osztagának tagjai sorban bukkantak elő a tömegből és pár pillanat alatt körbefogták a tétovázó nőt.

- Tai… - kezdte volna Shinji, de Tsuyako térde a gyomrában elhallgattatta. – Izé… Tsuyako – san.

- Shinji – bólintott negédesen mosolyogva a nő.

- Láttuk, hogy nagyon megtorpantál – lépett most mellé Reito. – Gondolom, nem akarsz beszélni a főparancsnokkal.

- Eltaláltad. Semmi kedvem jó pofizni olyanokkal, akiktől hányingert kapok.

- Ezt megértem – mosolyodott el a fiú. – Akkor töltsd velünk az…

- Elnézést – szakította félbe a beszélgetőket Sasakibe hadnagy hangja. – Velem jönne a kisasszony egy pillanatra?

 Tsuyako utálkozva nézett az öregedő hadnagyra és vontatottan követte az udvarra. Sasakibe megállt az udvar közepén és a nő felé fordult. A holdfény és a bentről kiszűrődő fény egyaránt világították meg alakját. Tsuyako csak nézte, és eszébe jutott, hogy egykor mennyire is szerette ezt az embert. De a hadnagy korántsem viszonozta ezt. Valósággal gyűlölte a lányt és azt kívánta, bár soha ne is ismerte volna.

- Miért hívtál ki? – fonta össze maga előtt karjait Tsuyako.

- Beszélj velem tisztelettel – kezdte fagyos hangon a férfi. – Tudni akarom, hogy hogyan került hozzád az a kard. Ajánlom, hogy ne merj hazudni.

 A nő keserűen nevetett föl e szavak hallatán. Még meg meri fenyegetni, mikor jól tudja, hogy semmi esélye ellene. Még egyszerű shinigamiként sem. Gyermekként hányszor rezzent össze, ha valami rosszat csinált és megszidták. A hangja, azóta semmit sem változott. Mindig a bátyja húzta ki a bajból, és hála Tsuyako önfejűségének ő került bajba aznap.

- Visszatért hozzám – kezdte végül. – Elvégre az enyém.

 Sasakibe csak állt és bámulta a lányt. „Látom a gyűlöletet a szemedben. Érzem minden egyes szavadban. Bárcsak ne születtél volna meg. Bár tudtalak volna szeretni. Bárcsak tudtalak volna szeretni.”

- Megkövetelem, hogy haladéktalanul nyújtsd át nekem – nyújtotta előre a kezét. – A Tanács parancsára.

- Azt hiszed, hogy engem még kötnek a törvények? – fagyott le a nő arcáról a mosoly. – Hogy még kötnek a ti törvényeitek? Ti hívtatok vissza. Nem tudom milyen okból, de ha akarnák, akár most rögtön leléphetnék. Ne merészeljetek nekem parancsokat osztogatni. Én nem követlek benneteket olyan vakon, mint Keita tette.

- Hogy merészeled… - A hadnagy agyát elfutotta a méreg, majd csendes szavai üvöltéssé torzultak. – Hogy mered a szádra venni a nevét?! Hogy mered akár csak felemlegetni Keitat előttem?!

- Mi a fene folyik itt? – rohant a két veszekedő félhez Unohana kapitány, nyomában az összes shinigamival, akik most körbefogták a három alakot. – Nem halljátok? Azt kérdeztem, mi folyik itt?

 De az a kettő ügyet sem vetett rájuk. Mindkettejükből áradt a gyűlölet a másik felé, és ha szemmel ölni lehetett volna, már kis cafatokra tépték volna egymást. És Sasakibe nem tudta még Unohana kérdésére sem félbehagyni imént elkezdett szóáradatát.

- Hogy merészelsz, akár csak gondolni is rá?! Te nekem nem vagy semmi, te mocskos kis korcs! Ne merd még egyszer Keita nevét a szádra venni vagy esküszöm megöllek!!

 Unohana ereiben megfagyott a vér ennek a névnek a hallatára. Szemét csak hol az egyikre hol a másikra emelte, de szólni már nem tudott. Tsuyako viszont beszélt helyette is.

- Te mersz engem kérdőre vonni?! Mit tudsz te rólunk?! Mit tudtál te valaha arról, hogy milyen érzés volt elveszíteni Keitat, ha?! Soha… soha… fogalmad sem volt róla, hogy milyen érzés volt! Te vagy az, akinek soha nem szabadna még csak ki sem ejtenie a nevét!! Te vagy a gyilkosa! Te és az a vén idióta! Gyűlöllek titeket! Sosem fogom megbocsátani, amit vele tettetek! Soha!!!

 A nő azzal futásnak eredt. Mindenkit félrelökött az útjából. Könnyeit nem tudta visszatartani. Potyogtak a szeméből akár a záporeső. Rohant egyenesen a hegy felé. Az egyetlen helyre, ahol véleménye szerint vigaszt találhat. Észre sem vette, hogy valaki kivált a sokaságból és utána eredt.

 

 Unohana a hadnagy elé lépett. Szeméből egyszerre áradt a félelem és a megvetés a férfi felé.

- Ez mégis mire volt most jó? Boldog vagy? Mond, boldoggá tett, hogy sértegethetted, és ott üthetted meg, ahol a legjobban fáj neki?

- Csak neki fáj? – háborodott föl a hadnagy. – És nekem nem fájhat? Hisz ez a kis mocsok az oka, hogy elvesztettem két fiamat is!

- És a lányod?! Őt is elvesztetted!

- Nekem sosem volt lányom!!

 A kert csöndjét éles csattanás töltötte be. Unohana keze olyan gyorsan lendült a levegőbe, hogy a férfi reagálni sem tudott. Hatalmas pofon volt az ára szavainak. Bár gyűlölnie és megvetni kellett volna az előtte álló nőt, mégsem tudta. Bár Retsu is két fiát vesztette el Tsuyako miatt, mégsem tudta a lányt gyűlölni. Sem ezért, sem pedig azért, hogy minek született. Hisz az anyja volt. Sosem tudta volna gyűlölni, hiszen Tsuyako ugyanúgy az egyik gyermeke volt, akár Keita és Shinta.

 

 Tsuyako csak rohant. Rohant végig a kicsiny utcákon, amíg csak a lába bírta. A könnyei elhomályosították a látását és kis híján orra is bukott volna, ha két erős kar meg nem tartja. A lány lassan felemelte a fejét és tekintete ismét a vörös szempár rabja lett. El akarta lökni magától a férfit, de nem tudta. Gin nem volt hajlandó elengedni. Megszorította a karját, és erősen megrázta.

- Tsuyako – hangja kellemesen csengett az éjszakában és szinte egy pillanat alatt megnyugtatta a kapálózó nőt. – Hova rohansz?

- A lehető legmesszebbre ettől a féregtől! – üvöltötte kétségbeesetten a nő, és ismét kapálózni kezdett, de a szorítás továbbra sem engedett.

- Ne kiabálj, úgysem engedlek.

- Eressz! El akarok menni! Eressz el!

 Gin egyetlen gyors mozdulattal a nő két karját a háta mögött összefogta, a másik kezével felemelte az állát és egyetlen csókkal elnémította. Tsuyako mindenáron szabadulni akart a vasbilincsként fogva tartó kezek közül, de azok nem engedték. Lába meg – megremegett és lassanként minden tagja elernyedt a férfi szorításában.

 

 Ahogy Gin megérezte, hogy a kicsiny test lecsillapodik a karjai közt, elengedte a lány kezét, ami rögvest a nyaka köré kulcsolódott. Ő maga a falnak tolta a lányt és csókja csak még szenvedélyesebb viszonzásra talált. Jobb karját becsúsztatta a fekete anyag résén, s ujjai megmarkolták a feszes kis halmot.

 Tsuyako nyögése elfúlt kettejük csókjában, s testét mindjobban a férfi testéhez dörgölte. Két keze felfedezőútra indult, ahogy lassan letolta két oldalra a kapitány szintén fekete kimonoját, és apránként kitapogatta a puha bőr alatt felsejlő izmokat.

- Én édes kis madárkám – suttogta Gin, ahogy ágyékát a lány csípőjéhez dörgölte, s felszisszent az édes kíntól. – El sem tudod képzelni, hogy hány éjszaka álmodtam erről a pillanatról. Soha többé nem eresztlek a karjaim közül. Örökké az én foglyom maradsz.

- Gin – emelte föl a fejét Tsuyako. – Ezt egyáltalán nem szabad. Sosem szabadna összeállnod egy ilyen korccsal, mint amilyen én vagyok. A Tanács ezt nem fogja jó szemmel nézni.

- Köpök a Tanácsra. Sosem érdekeltek. Csak azt vártam, hogy elég erőm legyen, hogy utánad mehessek. Alig vártam, hogy meglegyen hozzá a lehetőségem, hogy ismét a karjaimba zárjalak kicsi madárkám. És ez a két kar lesz az örök kalitkád.

- Nem lehet, Gin. Sajnálom.

 Tsuyako, bár önmagával küzdve, de eltolta magától a férfit. Megigazította a félrecsúszott kimonoját és egy utolsó pillantással eltűnt az éjszakában.

 Gin lelke valósággal reszketett. Ajkai közül fáradt, kéjtől fűtött sóhaj szakadt fel. Nem hitte el, hogy a lány ilyen könnyen megfutamodott előle. De nem ment utána. Sokkal inkább előnyt adott neki. Egérutat. Azt akarta, hogy Tsuyako maga könyörögjön egyetlen csókjáért. És Gin meg is adja majd neki. Ez a kicsi madár, örökre az övé lesz. Nem kell neki más nő. Nem kell neki senki, csak az ő kicsi játék babája.

 

Nos... itt a kövi fejezet! Jeleznem kell, hogy 18-as karika, mivel végre egymásra talál Gin és Tsuyo... nem kell ugye ecsetelnem, hogy köbö hogyan zajlik majd ez le. :P XD Mindenkinek jó olvasást!!!

5. fejezet – Végre az enyém vagy

 

 Tsuyako erőtlenül húzta össze maga mögött a fusumat. Apja iránta érzett gyűlölete az évek alatt mit sem enyhült. Talán csak még mélyebbé vált. Az, hogy hogyan beszélt vele, szintén ezt bizonyítja. Tsuyako úgy érezte, a lelke megszakad. Nem csak a családja iránt érzett bűntudata, hanem a Gin iránti elfojtott érzelmei is egyszerre akarnak a felszínre törni.

 A könnycseppek áradata sós árkot vájtak a 100 éve fagyos, megkeményedett arcocskába. Tsuyako testét rázta a zokogás. Úgy érezte, nem tud többet elviselni. Nem tud több fájdalmat, elkeseredést és megvetés lenyelni. Csak egy kis megnyugvást akart. Ha csak pár órára, de szüksége volt valamire, mert érezte, nincs messze a teljes megőrüléstől.

 Mintha csak keserű gondolataira jött volna válasz, elhúzódott a fusuma, és Ichimaru Gin alakja rajzolódott ki a holdfényes folyosón. Tsuyako lélegzet visszafojtva figyelte a csodás tüneményt. A férfit, aki rabul ejtette a szívét.

- Azt hiszed, hagyom, hogy minden szó nélkül lelépj? – nézett rá fagyos tekintettel a kapitány. – Ennyi év után szerinted, van még annyi lélekjelenlétem, hogy nézzem, ahogy eltűnsz? Nem. Elég volt. Én…

 A kapitány nem tudta folytatni. Forró, kéjtől duzzadt ajkak pecsételték le az övét. A remegő kezecskék megmarkolták a fehér kabátot, és egyre közelebb húzták a libabőrös, reszkető testhez. Ginen mintha villám futott volna végig. Bentebb lépett a szobába és behúzta maga mögött a tolóajtó könnyű szárnyait.

- Ne hagyj egyedül – suttogta Tsuyako, és tekintetével rabul ejtette a vörös szemeket.

 Gin csak bámulta a könnytől fátyolos aranyszín szemeket, és esze ágában sem volt elmenni. Kezei önmaguktól indultak felfedezőútra az oly rég áhított testen. Ajkaival a porcelánfehér bőrt kényeztette a nő karcsú nyakán.

 Tsuyako már maga sem tudta mit csinál. Halványan derengett még neki, hogy most abszolút nem a jó úton járnak, de ez már mellékes volt. Szüksége volt Ginre. Jobban, mint valaha. Ezért már az sem számított, ha az életével fizet a tettéért. Az apró ujjak becsúsztak a fekete kimono alá.

 Egyenként tapintotta ki az összes feszes, kőkemény izmot, ami a puha bőr alatt megbújt. Ahogy a férfi vállairól a karja felé haladt, magával húzta a fekete egyenruhát, ami pár pillanaton belül a kapitány derekánál lógott. Ajkával lassan apró csókokat lehelt a férfi bőrére.

 

 Gin felegyenesedett és ölbe kapta gyönyörű szerelmét. Lassú, komótos léptekkel indult meg az ágy felé, majd gyengéden tette le rá a nőt. Közben csókjukat egy pillanatra sem szakították meg. Óvatosan Tsuyako fölé térdelt és elkezdte lefejteni róla a ruhát. Ahogy a fekete szövet alól előbukkant hófehér, tökéletes teste, Ginen egyre inkább eluralkodott a vágy. Vadul csapott le a nő nyakára. Nyelvével nedves csíkot húzva haladt egyre lejjebb, közben tenyerébe vette az egyik feszes, gömbölyded halmocskát és két ujja közé fogva, gyengéden dörzsölgetni kezdte az ágaskodó mellbimbót. Zene volt füleinek, mikor meghallotta, hogy ténykedése nem marad eredmény nélkül. Tsuyako ajkai közül kéjes nyögés szakadt föl, s a nő egyik lábát felhúzva dörgölődött neki Gin oldalának.

 Gin lassan elérte a kőkemény bimbókat, és nyelvével most azt kezdte kényeztetni. Finoman harapdált és néha meg – megszívta, mire Tsuyako ágyékát felemelve mozogni kezdett.

- Gin… - nyögdécselt a nő, mire a férfi csak egy gonosz vigyorral válaszolt. – Még… csináld még…

 Gin ezt mintha bátorításnak vette volna, egy hirtelen ötlettől vezérelve a nő két combja közé fúrta a fejét és nyelvével behatolt a már nedves kis vájatba.

- Ahh… - Tsuyako megmarkolta a széles vállakat, s csípőjét még magasabbra emelve nyomult a férfihoz.

 Gin a reakciót vigyorogva fogadta és még erősebb nyelvcsapásokkal díjazta.

 

 Tsuyako úgy érezte, megőrül. Gin fejét óvatosan felhúzta a sajátjához és forró csókot lehelte az ajkára, majd maga alá gyűrte. Lassan megszabadította az összes ruhától és kissé pironkodva, de mégis gyönyörködve tekintett végig az ágaskodó hímtagon. Kicsiny kezeit körülfonta a nyél hosszában, majd lassan mozgatni kezdte. Gin megdermedt.

- Tsuyo – chan… ezt… ezt ne… ahhh…

 Tsuyako felbátorodva tekintett a kéjtől mámoros férfira és tovább folytatta ténykedését. Lassan, majd egyre gyorsabban mozgatta ujjait a merev hímtagon. Gin zihálása is egyre gyorsabb lett, majd nem bírta tovább.

 

 Gyengéden kapta el a lány csuklóját és hanyatt döntötte az ágyon. Két combja közé térdelt, majd óvatosan beléhatolt. Tsuyako csak alig egy pillanatig érzett éles fájdalmat, majd helyét felváltotta a percről – percre fokozódó gyönyör, amit ennek a férfinak köszönhetett. Karjaival szorosan karolta át a kapitány nyakát, lábait pedig a csípője köré fonta.

 Pillanatok kérdése volt csupán, s a két fiatal egyszerre érte el a mennyek kapuját. Zihálva borultak egymásra, de egy pillanatra sem engedték el a másikat.

- Gin… - suttogott még félálomban Tsuyako. – Köszönöm. Szeretlek.

- Én is téged. Méghozzá nagyon. Soha többé ne hagyj el.

 Ezekkel a szavakkal húzta még szorosabban magához a kicsiny testet, mely már valóban csak az övé volt, és a harmadik osztag kapitánya is álomba merült.

 

 Sasakibe hadnagy fel s alá járkált a szobájában. Lányával folytatott „beszélgetése” és egykori felesége dühös kirohanása még mindig élénken élt az emlékeiben. Tényleg jól tette, amit annak idején tett? Hisz mindig szerette a kislányát. Legalábbis addig a napig.

 

„ Tsuyako alig lehetett három éves, mikor az apja borzalmasan megszidta, mert engedély nélkül hagyta el a Tiszta Lelkek városát. Édesanyja közéjük állt és megpróbálta lenyugtatni a dühös, üvöltöző apát, aki magán kívül lekevert egy pofont az asszonynak.

 A kis Tsuyako szívét összeszorította a rémület. Nem tudta elviselni, hogy anyjának fájdalmat okozzanak. És akkor, azon a napon hallotta meg először azt a hangot.

- Segíteni akarsz rajta Tsuyako?– kérdezte a kellemes, mégis gyilkolási vággyal átitatott férfihang.

- Ki vagy? – nézett körül a tejfehér ködben a kislány és mindenfelé a hang gazdáját kereste.

- Én vagyok, Shion, kicsi lány. Ne félj, én megvédelek. Nem engedem, hogy bajod essék. Én leszek a lényed másik része, akitől elég erőt meríthetsz, hogy megvéd magad. Vagy akár a segítségemmel bosszút is állhatsz azokon, akiken csak akarsz. Mert te és én egyek vagyunk.

- Ne engedd, hogy bántsák a mamámat!”

 

 Tsuyako onnantól kezdve nem emlékezett semmire. De az apja igen. A gyermekéből egy szörnyeteg lett. Egy félelmetes szörnyeteg, aki majdhogynem halálos sebet ejtett rajta. Attól a naptól kezdve gyűlölte a lányát. És mai napig gyűlöli. Gyűlölete csak még mélyebb lett, ahogy tekintete naponta a Soukyokura tévedt. És elszántsága is, miszerint egy ilyen félvér, torzszülöttnek nincs helye a shinigamik között.

 

 Másnap reggel Tsuyako édes illatra ébredt. Ismerte ezt az illatot nagyon is jól. És ahogy az illat gazdájának képe megjelent előtte, ahogy eszébe jutottak a tegnap este történtek, elfogta a rémület.

 Gin, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, még szorosabbra vonta ölelését, és a nő fülébe suttogta.

- Ez legyen egyelőre a kettőnk titka. Bár nem értem miért vagy ilyen makacs a dolgainkat illetően, megbízom benned. Legyen, ahogy akarod, és egyelőre nem mondjuk el senkinek. De nem akarom még egyszer azt hallani, hogy nem lehetek veled. Ez a válasz számomra elfogadhatatlan a tegnap este után.

- De Gin, én…

- Nincs de! Te az enyém vagy és nem vagyok hajlandó elengedni többé.

 Tsuyako szívét megmelengették a férfi szavai. Erre várt rég óta. De most, hogy kimondta, úgy érezte valóban örökre az ő tulajdonává vált. Ugyanakkor félt is. Félt, ha a férfi megtudja a titkát, soha többé nem tudja majd szeretni. És félt, ha a vezetőség rá jön a kettejük kapcsolatára, Ginnek akár baja is eshet. Azt soha nem bocsátaná meg. A testvérei után soha. Megvédi ezt a férfit, még ha ezúttal az életébe kerül is.

 

 Tsuyako lelkének egy része ördögi boldogságot sugárzott. Bár maga a lány nem tudta, Shion betekintést nyert Gin tudatába, és amit ott talált, számára a legnagyobb boldogságot jelentette.

- Ne félj, kicsi lány. Én is megvédem ezt a kincset érő alakot. Legalábbis… amíg hasznom származik belőle.

 

Fanficeim
Naptár