Szavazás
Hogy tetszik az új weblapom?
Nagyon szép!
Jó lesz, csak töltsd meg tartalommal.
Nem rossz.
Nekem is kell ilyen!
Tehetséges vagy, ez nem kérdés...
Diavetítő

Kelet Úrnője - Rám talált a végzetem

Nos, a történt az anime előtt úgy 100 évvel játszódik. Sesshomaru már lassan 100 éve ura Nyugatnak. E tájt sokat tartózkodik a saját kastélyában. Nyugat hatalmas létszámereje is itt állomásozik, hisz jelenleg béke van a tartományok közt. De a kastély békéje nyomban romba dől, mikor az új "rabszolgaszállítmány" elér a kastélyba. Egy különös nőszemély is kénytelen lesz szolgasorba állni, de bizony ő nem olyan, mint a többi halandó nő, akikkel érkezett. Gyorsan felbolygatja a nyugati kastély és annak urának békéjét. Sesshomaru pedig megfogadja, hogy mindenképpen fényt derít a nő titkára.

 

1. fejezet – Fehér farkas őfelsége

 

 Az erdő csendje hamar felbolydult, mikor egy csapat férfi vetette magát egy előttük lélekszakadva rohanó nő után. A férfiak viszont gyorsan beérték a hevesen ziháló nőt. A csapat vezetője elállta az útját, így ő kénytelen volt megtorpanni.

- Itt a vége, kisasszony – mosolyodott el az előtte álló férfi. – Nincs értelme tovább futni.

  A nő haragos barna szemeivel mérte végig az előtte álló férfit. És, amint arcára esett a pillantása, rögtön tudta, hogy hogyan érték olyan gyorsan utol. Ugyanis az öt főből álló üldözők, mind szellemek voltak. A férfi arcának bal oldalán egyetlen kék színű méregcsík húzódott, míg szemei vérvörösek voltak. Szintén halványkék haját hátul összefogva hordta. Gyönyörű fehér és fekete színű kimonót viselt, rajta pedig masszív páncélt. Hátán két kard is pihent. Bár megjelenése kissé ijesztően hatott, hangja és örökké mosolygó szemei megnyugtatták a lányt.

- Ne ellenkezzen – mondta lágyan a férfi. – Mindenkinek könnyebb lesz, ha önként velünk jön.

- Hova is kéne mennem? – kérdezte dacosan a nő.

- Nyugat kastélyába visszük a faluban összegyűjtött összes nőt.

- Vagyis rabszolgát akarnak belőlem csinálni.

- Én nem fogalmaznék ilyen durván.

- Fogalmazz ahogy akarsz. Én sehova nem megyek veletek.

- Sajnos ebben nem te döntesz.

  A férfi egy pillanat alatt a nő előtt termett, akinek még reagálni sem maradt ideje. Hirtelen érte a gyomrát az ütés, majd a következő pillanatban elvesztette az eszméletét.

 

  A szekér, mellyen a nőket szállították, hirtelen egy gödörbe huppant. A rajta lévők fájdalmasan szisszentek föl. Főleg az épp csak az imént eszméletéhez tért nő. Barna szemeit fájdalmasan szorította össze, mikor feje a szekér aljához koppant.

- Jól vagy? – fogta meg a karját egy másik nő.

- Persze. – tornázta föl ülő helyzetbe magát válasz közben.

- Csúnyán beverted a fejed. Még vérzik is.

- Örülök neki.

- Hogy hívnak? – kérdezte a lány, miközben ruhájából kitépett egy darabot és a vérző sebre szorította.

- Naoko. – válaszolt a nő, majd lassan végignézett a mellette ülő, aranyos teremtésen.

  Fekete haját fonatban fogta össze. Kék ruhája itt – ott szakadtan lógott rajta. Kék szemei viszont melegen tekintettek Naoko – ra.

- És téged? – kérdezte végül.

- Yukari. – válaszolt a lány.

- Téged is a faluból hurcoltak el?

- Igen. – bólintott, de a szomorúság egy csöppnyi jele sem látszott rajta.

- Úgy mondod, mint, aki örül ennek.

- Igazság szerint, örülök.

- Hogy lehet annak örülni, hogy rabszolgának visznek el egy idegen kastélyba?

- Ugyan. Ez nem olyan rossz. Sőt. Aki szolgálónak kerül fel a nyugati kastélyba, annak nagyon jó élete van.

- Rabszolgaként?

- Az nem számít. A mi dolgunk az, hogy szolgáljuk a démonokat. A kastélyban pedig egy életre védelmet kapunk és nem is kell naphosszat a tűző napon dolgoznunk.

- Érdekes hozzáállásod van.

- Ez a helyes hozzáállás. – szólt a szekér mellől egy kedves férfihang.

  Naoko és Yukari egyszerre kapták felé a fejüket. Naoko egyből felismerte, ahogy a kedves kék szemekbe nézett.

- Te! – kiáltott fel fojtottan. – Hogy mertél leütni engem?

- Én mondtam kedves hölgy, hogy jöjjön önként, de nem volt hajlandó rám hallgatni. – válaszolt egy kis mosoly kíséretében a férfi.

- Ezért még egyszer megfizetsz. Garantálom.

- Persze, persze.

- Mellesleg… hogy hívnak?

- Kinta. Nyugat hadseregének vezére.

- Micsoda hatalmas posztban lévő urasággal van dolgom. – válaszolt gúnyosan Naoko.

  Kinta mosolyogva nézett föl rá. Viszont a mosoly hirtelen lefagyott az arcáról.

- Mikor ütötted meg így a fejed? – kérdezte kissé aggódva, mikor a nő homlokán lévő sebre nézett, melyből még mindig csorgadozott kissé a vér.

- Csak egy pár perce – rántott a vállán egyet Naoko. – Semmiség.

- Itt megállunk éjszakára! – dörgött hirtelen Kinta hangja. – A nők pedig engedélyt kapnak, hogy a közeli tóban megfürödjenek.

  Hirtelen minden nő szeme felcsillant és hálásan néztek a férfira.

- Nocsak – nézett rá kétkedve Naoko, mikor lelépett Yukari mögött a szekérről. – Minden szellem ilyen kedves vagy csak te vagy az?

  Kinta csak elmosolyodott, majd a katonák felé indult. Yukari és Naoko pedig a többi nővel együtt a tó felé vette az irányt. Naoko már itt érezte a víz kellemes illatát, mikor a levegőbe szimatolt. Mikor elérték a tavacskát mindenki levetkőzött és a vízbe gázolt. Kiderült, hogy nem is egyszerű tóhoz értek, hanem egy melegvizű forráshoz, egy onsen – hez.

  Míg a többi lány élvezettel pancsolt a meleg vízben, Naoko a tavacska egyik sarkában ült le. A forró víz megnyugtatóan lazította el az izmait. Lehunyta szemeit és az elmúlt kilenc év eseményeinek emléke hirtelen rohanta meg.

 

  Nem halandónak született bár kénytelen volt ilyen alakban élni egy bizonyos ideig. Ahogy fajtájának többi tagja is tette annak idején. Talán szerencsétlenségére, de nem apja nemes vérét örökölte nagy részben, hanem anyjáét. Az anyjáét, aki egy fehér farkas volt. A fehér farkasok népe nagyon különleges és ritka szellemfaj volt. Életük első felét emberként kellett élniük. Egészen addig míg nővé nem értek, vagyis míg el nem veszítették az ártatlanságukat. De habár emberként éltek, nem veszítettek nemes szellemvérükből sem. Naoko derekán egy – egy fekete színű méregcsík húzódott, míg tökéletes és kifejlett érzékit is képes volt használni.

  Pontosan ez volt az oka, hogy már tíz éves kora óta menekülnie kell. Csak azért, mert fehér farkasnak született. Szülei mindig aggódtak érte, ahányszor csak egyedül tette ki a lábát a kastélyból. Hisz halandóként kiszolgáltatott állapotban volt minden egyes percben. Ezért is küldték el az egyik démonasszonnyal, aki a dadája szerepét töltötte be, mikor tíz éves lett.

  Habár a nő 15 éves korában meghalt. Azóta pedig magának kell boldogulnia. Viszont a mostani helyzete nem volt valami kellemes. De nem fedheti fel a kilétét, különben ki tudja mit tennének vele ezek a szellemek.

  Hiszen még nem is nyugatról származik. Egy ellenséges tartomány leendő örökösnője, Kelet hercegnője.

 

- Naoko – érintette meg Yukari a lány vállát. – Jól vagy?

- Persze – mosolyodott el a nő. – Már mennünk kell?

- Nem, még maradhatunk egy kicsit. Tudod Naoko, te gyönyörű szép nő vagy.

- Köszönöm. – pillantott félre zavartan.

  De zavara abban a pillanatban eltűnt, ahogy érzékei riasztották. Valaki közeledik hozzájuk. És nem is tévedett. A bokorból épp abban a pillanatban lépett ki Kinta.

- A hölgyek legyenek kedvesek abbahagyni a pancsolást és visszajönni. – jelentette be, majd lassan mindenkin végignézett.

  De alig ért el pillantása a tó távolabbi végébe, rögtön maga elé kellett kapnia az egyik kezét, ha nem akarta, hogy egy méretes kő fejen találja.

- Mégis mit képzelsz magadról te perverz?! – kiáltott élesen Naoko és nyakig merült a forró vízben.

  Kinta zavartan kapta félre a tekintetét. Leejtette a követ maga mellé és hátat fordított a nőknek.

- Igyekezzetek. – szólt még hátra a válla fölött, majd eltűnt az ösvényen.

  Naoko barna szemei még mindig szikráztak a dühtől, de lassan lenyugodott.

- Te aztán nem vagy szívbajos. – suttogta ijedten Yukari.

  Naoko nem is nézett rá, csak elúszott az onsen szélére, majd sietve felkapta a ruháit és eltrappolt a tábor irányába.

 

  Kinta – t váratlanul érte a lány dühös kirohanása és hirtelen olyan érzése támadt, mint, aki csak azzal, hogy egy pillantást is mer vetni rá, halálos bűnt követ el. Zavartan sétált vissza a táborba, mikor mögötte hirtelen feltűnt a még mindig dühös nő. Gyorsan arrébblépett az útjából és megvárta míg eltrappol mellette.

 Naoko dühösen pillantott fel a mellette megtorpanó férfira, de nem törődött különösebben vele. Minthogy azzal sem, ahogyan a katonák néztek rá, mikor a tűz mellé telepedett és szárítgatni kezdte hosszú, éjfekete haját.

 Senki sem merte megszólítani a nőt, aki körül szinte tapintható volt éktelen dühe. Mindenki meglepettséggel vegyes félelemmel nézte csak Naoko – t. Hirtelen az összes katonának olyan érzése támadt, mintha egy velük egyenrangú szellemnő ülne a tűznél.

 „Micsoda kéjsóvár szemeket meresztett az a perverz! – szitkozódott magában Naoko. – Visszaszívom azt, hogy kedvesnek neveztem. Ostoba perverz, semmi más!”

 

 Lassan mindenki visszaért a táborba és nyugovóra tért. Kivéve Naoko – t. Ő egész éjjel a tűz mellett ült és gondolataiba temetkezett. Nem tudta milyen jövő állhat előtte, de azt elhatározta, hogy ha törik ha szakad, addig nem adja fel, míg újra vissza nem kapja a szabadságát.

  Akkor még ő sem tudhatta, hogy mikor tekintete Nyugat nagyuráéval találkozik, a sorsa örökre nyugathoz fogja kötni.

 

2. fejezet – A nagy találkozás

 

 Másnap reggel mindenki felkerekedett és tovább folytatták útjukat a kastély felé.

- Mennyi idő míg a kastélyba érünk? – kérdezte Naoko fennhangon, hogy a szekér mellett sétáló Kinta felfigyeljen rá.

 Még mindig szörnyen dühös volt és esze ágában sem volt, hogy többet beszéljen a férfival, mint kellene.

- Ebben a tempóban még nagyjából négy nap – válaszolt Kinta, de nem mert a nőre nézni.

 A szagából tudta, hogy csak egy apróság kell és dühe ismét az egeket fogja ostromolni. „De mi a fenéért vagyok ennyire berezelve egy halandó nőtől? – gondolta magában Kinta. – Egyetlen éles nézésétől a hideg futkos a hátamon. Még ha Sesshomaru néz így rám, akkor sem ijedek meg ennyire. Ki a pokol lehet ez a nő?”

- Mi a jó égért jöttök az isten háta mögé rabszolgákat keresni? – sóhajtott fel Naoko.

- Erre sokkal több a dolgos asszony, mint a kastély közelében – válaszolt Kinta.

- Mármint attól függ milyen dolgokra keresünk nőket.

- Alaptalan a vádaskodásod. A nagyúrnak nem efféle dolgokra kellenek a nők. Ágyasa van elég.

- Ó, sejthettem volna. Én ostoba. Hisz egy nagy szellem mit is akarhat az egyszerű halandóktól.

 Kintat egyre jobban kezdte feszélyezni a kialakult beszélgetés. Naoko szavaiból szinte sütött a gúny és mintha egy kis sértődöttséget is kihallott volna a nő szavaiból. „Biztos csak képzelődök. – rázta meg gondolatban a fejét a férfi.”

- Tudod… - kezdte Kinta. – a kastélyban illene majd kicsit visszavenned ebből a gúnyos és csipkelődő magatartásból.

- Ezzel célozni akarsz valamire? – fordult sértődötten Kinta felé a nő.

- Csupán arra, hogy urunk nem valami megbocsátó típus. Ha nem vigyázol a szádra, még megöl.

- Feh!

 Naoko ismét előre szegezte a tekintetét és egy szót sem szólt tovább. „Kezdek egyre kíváncsibb lenni erre a nagyúrra. – elmélkedett magában tovább a lány. – Bár, amiket hallottam róla otthon… nem épp a legkedvesebbek voltak. Állítólag az ő apja volt az, akibe Kayoko - san szerelmes lett. És akiért feláldozta az életét. Apám pedig ezért gyűlölte InuTaisho – samát ennyire.”

 

 A napok egyre csak teltek és ők egyre közelebb kerültek a börtönükül szolgáló kastélyhoz. Naoko pedig egyre inkább tisztába került azzal, hogy a szabadságát csak nagyon nagy csaták árán tudja majd visszakapni.

 A negyedik nap naplementekor érték el a kastélyt. A tíz fős szolgákból álló csoport és a tíz katona szinte egyszerre lélegzett fel, mikor átlépték a vaskaput és beléptek a kastély előtt elterülő gyönyörű kertbe.

 Naokónak még a lélegzete is elállt, mikor körülnézett a pompás kastélykertben. Fák és virágok voltak mindenütt, míg tőlük jobbra egy hatalmas tó terült el. A fű zöld volt, akár a smaragd, de a képet igazán csak a kert végében álló hatalmas, szürke kőkastély tette teljessé. Pompás látványt nyújtott a megannyi toronnyal és milliónyi ablakkal, melyek mind visszatükrözték az épp lemenő nap sugarait.

 Valószínűleg a kastély háta mögött lehetett a gyakorlótér. Naoko felé ugyanis a szél acélpengék csengését és izzadság szagot hozott. Hirtelen felrémlett előtte a rengeteg kimerítő edzéssel eltelt óra, melyet távozásáig az apja, majd távozása után a dadája adott neki. Nő létére igencsak jó fegyverforgató volt. Bár szüksége is volt rá a saját helyzetét tekintve.

 

 A szekerek hirtelen megálltak és a katonák sorban leparancsolták őket róluk, majd a kastély előcsarnokába vezettek mindenkit. Naoko a sor végén kapott helyet. Érdeklődve tekintett végig a hatalmas csarnokban.

 A falakat fehérre meszelték és lehettek vagy nyolc méter magasak. A bejárati ajtóval szemben egy kicsivel kisebb, de szintén vastag fából készült ajtó nyílt, mely egy másik terembe vezetett. Sajnos azt nem tudta megállapítani, hogy melyik terem lehet, mert az ajtó jelenleg zárva volt. De ahogy visszagondolt a saját kastélyukra, az ebédlőre tippelt. Ezt az ajtót viszont két lépcsősor vette szinte körbe, amik a kastély két külön szárnyára vezettek. Majd ahogy még tovább nézelődött, a bal oldali lépcsősor aljában észrevett egy kicsike, átlagos méretű ajtót. Abban viszont már teljesen biztos volt, hogy az az ajtó csakis a cselédszárnyra vezethet. Nézelődését viszont félbe kellett szakítani, mert a jobb oldali lépcsősor tetején kinyílt egy ajtó és egy férfi lépett ki rajta.

 Naoko lélegzete is elakadt, mikor megpillantotta Nyugat nagyurát. Soha életében nem látott még hozzá hasonló férfit. Egész lénye tekintélyt parancsoló volt és mintha valami különös felsőbbrendűség áradt volna belőle.

 Sesshomaru nyugodt léptekkel jött le a lépcsőn és Kintához lépett, aki azon nyomban fejet hajtott ura előtt.

- Ezeket hoztátok a határokról? – kérdezte a férfi.

 Ahogy a nő meghallotta a hangját, mintha villám futott volna végig a testén. Olyan hideg, de mégis olyan férfias hangja volt, hogy szinte nem tudott betelni vele.

- Igen, uram – válaszolt Kinta.

 Sesshomaru ekkor a nők felé fordult és sorban mindegyiket szemügyre vette. Arcán semmi nem látszott, de sehogy sem volt megelégedve. Ami pedig a legjobban idegesítette az a nők körül terjengő iszonyatos félelem szaga volt. Mikor a sor végére ért kissé megtorpant. Egy fekete hajú nő állt vele szembe, aki még démoni szemmel is igen kívánatosnak volt mondható. Hatalmas, barna szemeivel ridegen tekintett maga elé.

 Naoko nem akart a férfira nézni. Elég volt az előbb is csak egy pillantást vetnie rá, és valami furcsa, ismeretlen remegés kerítette hatalmába a szívét. De ahogy már csak centik választották el őket, kezdte elveszíteni a célját. A férfi illata minduntalan bekúszott az orrába és teljesen megőrjítette. Lassan pillantott fel rá. De abban a pillanatban, hogy tekintetük összefonódott, Naokót elragadta a borostyánszínű, jeges forgatag. Szíve pillanatról – pillanatra gyorsabban kezdett dobogni. De még mielőtt teljesen elveszítette volna lélekjelenlétét, a férfi megtörte a szemkontaktust és visszasétált Kintához. Naoko pedig magában hálát rebegett a kamiknak.

 Sesshomaru és Kinta még beszélt egy pár percet, majd a katonák és szinte az összes démon elhagyta az előcsarnokot. Egyedül csak egy őszülő, szigorú arcú démonnő maradt. Lassan a lányok elé sétált és megköszörülte a torkát.

- Köszöntök mindenkit a nyugati kastélyban – kezdte az idős nő. – Mától fogva ez a hely az otthonotok. Ajánlom becsüljétek meg amennyire csak tudjátok. És soha ne felejtsétek el az első szabályt, míg itt éltek. A kastélyban élő démonokra pillantani csak és kizárólag akkor lehet, ha ők parancsolják. Eszetekbe se jusson tiszteletlenül bánni velük, mert az életetekkel fizettek érte. Főleg a nagyúrra vonatkozik ez a kijelentés. És ami a legfontosabb. Még véletlenül se jusson eszetekbe megszökni innen. Aki ilyesmivel próbálkozik, az biztos halált érdemel, amint az urak elé kerül.

 A nők nagyot nyeltek ijedelmükben, de egy szót sem szóltak. Csak illemtudóan lesütötték a szemüket és hallgatták az öreg démonnő szavait.

- Most pedig – folytatta az asszony. – A nevem Kaoro. Ennek a kastélynak a „házvezetője”, és az elsőszámú feljebbvalótok. Most átmegyünk a cselédszárnyra, és ott megmutatom a szobáitokat. Holnap kora reggel a konyhában gyülekező és megtudjátok kinek mi lesz a dolga itt a kastélyban.

 Azzal hátat fordított a lányoknak és intett nekik, hogy kövessék. A lányok libasorban követték a nőt. Szép lassan mindenki megkapta a szobáját, míg már csak Naoko maradt egyedül. Ő egy egyszemélyes szobában kapott helyet.

- Csodáltalak az imént, lányom – fordult vissza még az ajtóból Kaoro.

- Miért? – fordult meglepetten az idős nő felé Naoko.

- Egy csepp félelmet nem éreztem benned. Ráadásul… - állt meg egy pillanatra a nő és elmosolyodott. – volt merszed nyíltan szembenézni a kastély hatalmas urával. A többi lány pedig úgy remegett, mint a nyárfalevél. Nem vagy mindennapi.

- Köszönöm – mosolyodott el Naoko is. – De… még árulja el nekem Kaoro – sama. Hogy hívják a nagyurat?

- Nem tudod? – lepődött meg az idős asszony. – Sesshomaru.

- Sesshomaru? Illik hozzá a neve.

- Ezt hogy érted?

- Maga a neve is tekintélyt sugároz, mint ahogy a gazdája is.

- Jó éjt.

 Kaoro azzal behúzta maga mögött az ajtót és elmosolyodott.

 

 Sesshomaru a dolgozószobájában ült, mikor kopogtattak az ajtón.

- Gyere – szólt.

 Kinta lépett be az ajtón széles mosollyal az arcán, majd nagyurára tekintett.

- Hívattál, Sesshomaru – sama? – kérdezte.

 A férfi csak biccentett.

- Hogy hívják azt a nőt? – kérdezte hirtelen.

- Kit? – nézett rá értetlenkedve Kinta.

- Tudod jól kiről beszélek.

- Ja, hogy őt. Naoko.

- Honnan hoztátok?

- A határmentéről. Bár meg kell mondanom nehéz volt elkapni.

- Elkapni?

- Igen. Nem volt hajlandó önként velünk jönni. Sőt, még nem is falubeli volt. Amolyan vándor lehetett.

- Egy nő, mint vándor?

- Engem is meglepett. Főleg az, hogy nyíltan szembeszállt velünk, szellemekkel. Nagyon felvágták a nyelvét.

- Értem. Elmehetsz.

- Jó éjt, nagyúr.

 Sesshomaru ismét csak bólintott, majd az asztalon heverő papírokba temetkezett.

 

3. fejezet – Egy kétszemélyes háború kezdete

 

 Reggel minden lány a konyhában gyülekezett és alig fél óra alatt meg is kapták a beosztásukat. Naoko még mindig kissé ledermedve állt az asztal mellett.

- Lányom! – lökte meg Kaoro. – Ne csak álldogálj! Eredj a dolgodra. A nagyúr dolgozószobájával kell kezdened. Északi szárny, balról az ötödik szoba. A szemben lévő pedig a hálószoba, amit szintén ki kell takarítanod még ma.

- Re… rendben – nyögte ki végül a lány, majd amilyen gyorsan csak tudta összeszedte a takarításhoz szükséges holmikat és a dolgozószoba felé vette az irányt.

 Minden egyes lépcsőfokkal csak idegesebb lett. A tegnap esti események hirtelen ismét lejátszódtak előtte. Mi lesz, ha megint ránéz? Nem. Erőt kell vennie magán. Ennyire senki sem lehet lélegzetelállító. De ő az. Nem. Csak egy kicsit. „Kilenc éven át menekültem mindenféle démon elől. Még kimondottan jóképű pasik is üldöztek. Ő sem különb. Ha megtudná, hogy ki vagyok, biztos, hogy rögtön megölne. Nem lehetek ilyen ostoba, gyenge liba. Túl sok mindenen mentem már keresztül ahhoz, hogy holmi szépszemű pasik végett feladjam az életem.”

 Naoko nagy levegőt vett, mikor az ajtóhoz ért. Lenyomta a kilincset és határozottan lépett be a szobába. Balszerencséjére viszont az nem volt üres. Hiába a korai óra. Egy pillanatig csak nézte a férfit, majd meghajolt előtte.

- Jó reggelt, nagyúr.

- Takarítani jöttél? – kérdezte színtelen hangon Sesshomaru.

„Jaj, az az édes hangja. Nem, Naoko. Elég!”

- Igen, uram – válaszolta.

- Kezdheted – bólintott végül Sesshomaru.

 Naoko a könyvespolchoz lépett, melyen rengeteg könyv pihent. Látszott, hogy csupán némelyiket vették elő hébe – hóba, mert a többit szinte vastagon lepte a por. A lány gyors és határozott mozdulatokkal sorban leszedte őket, letörölte a port, majd vissza is tette a helyükre a könyveket. Aztán az asztalra esett a pillantása, melyen szintén pihent pár kötet.

- Uram – lépett közelebb az asztalhoz. – Ezeket is eltehetem?

 Sesshomaru csak felpillantott rá és csak nézte egy pár pillanatig. De Naoko számára ez egy örökkévalóságnak tűnt. A borostyánszempár ismét magával ragadta és nem eresztette. Hiába próbálta letagadni, rabul ejtették ezek a gyönyörű szemek. Végül Sesshomaru megtörte a pillanatot és csak legyintett egyet, mikor visszatért a papírokhoz.

- Már nincs szükségem rájuk.

 Naoko bólintott és ezeket is felrakta a polcra. De az utolsó kötetnél Sesshomaru elkapta a csuklóját.

- Ez még kell.

 A lány szíve kihagyott egy pillanatot és hirtelen úgy érzete, mintha a bőre lángolna, ahol a férfi érinti.

- I… igen – suttogta rekedten, de Sesshomaru nem engedte el.

- Honnan jöttél? – kérdezte végül.

- Tessék? – hökkent meg Naoko.

- Kinta azt mondta, hogy nem a határ menti faluból való voltál, ahogy a többi nő. Honnan jöttél?

- Ne haragudjon, uram, de magának ahhoz semmi köze – Naoko hangja hirtelen keményedett meg.

- Hogy mondtad? – váltott hangnemet Sesshomaru is.

- Azt mondtam semmi közöd hozzá, hogy honnan jöttem. Ne érdekeljen a múltam, mert egyáltalán nem rád tartozik.

 A férfi szemét hirtelen halvány vörös színű fátyol fedte be.

- Velem egy halandó nő sem beszélhet így – kezdte csendesen, de hangjában érezni lehetett az elfojtott indulatot. – Sőt. Senki nem beszélhet így velem.

- Látod ez pech.

- Tudod. A bátorságot és az ostobaságot csupán egy halvány vonal választja el.

- Igaz lehet. De az is, hogy utóbbi a nagyúr fő erényei közé tartozik.

- Te… Ennyire szeretnél meghalni?

- Én ugyan nem, de szeretem kimondani az igazságot.

- Szóval, hogy ostoba vagyok?

- Ostoba, beképzelt, arrogáns…

 Naoko nem tudta folytatni, mert egy pillanat alatt a földön találta magát. Fel akart állni, de Sesshomaru súlya ólomként nehezedett a tagjaira.

- Szállj le rólam – sziszegte dühösen a lány.

- Vondd vissza, amit az előbb mondtál – suttogta Sesshomaru.

- Soha. Igazam van.

- Igen?

- Igen.

 Mindketten égtek a haragtól és gyilkos pillantásokat lövelltek a másik felé. Sesshomaru egyszerűen nem akart megmozdulni, márpedig Naoko egyre nehezebbnek találta a férfit. Pillanatról pillanatra gyorsabban vette a levegőt, ami ilyen közelről édesen simogatta Sesshomaru bőrét. Az illata pedig minduntalan befészkelte magát a szaglójárataiba és nem eresztette. Aztán csak azon kapta magát, hogy a távolság egyre csak fogy köztük, de nem akarta megállítani. Alig választotta el már csak pár milliméter, hogy megízlelje a lány hívogató, telt, rózsaszín ajkait, mikor az ajtó kinyílt és egy asszony lépett be rajta. Naoko és Sesshomaru egyszerre kapták felé a fejüket.

 Kaoro a meglepettségtől szóhoz sem jutott.

- Elnézést – dadogta zavartan. – Nem akartam kellemetlenkedni.

 Gyorsan kilépett a szobából és behúzta maga mögött az ajtót.

- Szállj le rólam! – kiáltotta Naoko és minden erejét összeszedve tolta le magáról a férfit, majd rohanva elhagyta a szobát és bevágta maga mögött az ajtót.

„Miért nem öltem meg, mikor ilyen szemtelen volt? – Sesshomaru a mennyezetet nézte, és ismét felidézte a lány vágytól csillogó barna szemeit. – Bárki mást gondolkodás nélkül megöltem volna, de ebben a nőben van valami különleges. De mi? Van egy olyan érzésem, mintha valamit folyton titkolna előlünk. A hangjából hercegnői gőgöt lehet kihallani, ugyanakkor képes megalázkodni. Csupa ellentét ez az asszony. De úgyis rájövök, hogy mit akar elrejteni.”

 

- Kaoro - sama! – kiáltott Naoko az idős nő után. – Várjon! Kérem. Amit az előbb látott…

- Nekem ne magyarázkodj, leányom – intette le a nő. – Ami kettőtök közt zajlik az csak rátok tartozik.

- De…

- Ne magyarázkodj. Én…

- Hallgasson már meg!

 Kaoro megilletődve pillantott fel a dühös nőre.

- Amit az előbb látott, az nem az volt, aminek látszott. Én gyűlölöm azt az átkozott férfit, és nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá. És azt sem akarom, hogy más így gondolja.

- Ugye ezt te sem hiszed el? A vak is látja, hogy vonzódtok egymáshoz. Hallottam a veszekedést.

- Mi?

- Azért mentem be, mikor elhallgattatok, mert azt hittem Sesshomaru megölt. De nem. Valamiért nem tette meg. Hidd el, lányom. Megöl a kíváncsiság, hogy tudjam, miért kímélte meg az életed.

 Naoko csak hallgatta az asszonyt. Ő maga is kíváncsi lett volna rá, vajon a férfi miért kímélte meg.

- Van benned valami figyelemfelkeltő, valami különleges – folytatta Kaoro. – Bár tudnám mi az.

- Én…

- Most eredj a dolgodra. Szerintem még van mit csinálnod.

- Nem akarom látni.

- Pedig amíg itt élsz, addig dolgozol. És az a dolgod, hogy kitakarítsd még a nagyúr szobáját. Eredj és tedd a dolgod! Nem kívánok tovább vitázni erről.

 Naoko csak bólintott, majd tétován figyelte, ahogy az idős asszony eltűnik a cseléd szárny bejárata mögött. Egy darabig még csak állt ott egy helyben, majd lassan visszasétált a férfi szobája elé. A takarítószerek már az ajtó előtt voltak. Naoko bár örült, hogy nem kellett még bemennie a szobába értük, de sértőnek találta, hogy a férfi így lenézi őt. „Úgy látszik ez az alak csak játékszernek tekinti a nőket. Hát velem nem fog játszadozni. Erre megesküszöm.”

 Felkapta a rongyot és a vödröt, majd a szemben lévő ajtót kinyitva, belépett a férfi hálószobájába. A szobában csupán egyszerű bútorokat talált. A bejárati ajtóval szemben egy kicsiny erkély ajtaja foglalt helyet. Az erkélyajtó mellett egy egyszerű íróasztal helyezkedett el. A jobboldali falnál egy szekrény, melyben valószínűleg a férfi ruhái voltak. Balra egy kisebb ajtó nyílt, ami a fürdőt választotta el a szoba ezen részétől. Közvetlen az ajtó mellett pedig egy hatalmas ágy foglalt helyet. A szoba fala – csakúgy, mint a kastély többi része – fehérre volt meszelve. Az íróasztaltól balra pedig egy kisebb ablak volt vágva, amit bíborszínű sötétellő fedett. Az ágy szintén bíborszínű takaróval volt leterítve.

 Naoko sóhajtva szippantott a levegőből és ugyan maga sem vette észre, de egy kicsiny mosoly kíséretében nyugtázta, hogy az egész szobát betölti a férfi megnyugtató illata.

 Alig egy óra elteltével kitakarította a fürdőt, letörölte a port és felmosott a szobában. Dolga végeztével helyeslően bólintva dicsérte meg saját munkáját és az ajtóhoz lépett, hogy elhagyja a szobát, mikor az kinyílt és Naoko egy izmos felsőtestbe ütközött. Hála a lendületnek és a vizes padlónak, fájdalmasan nyekkenve ért földet. Lassan kinyitotta a szemét és meglátta a „támadóját”. Sesshomaru közönyösen állt az ajtóban és a nőt nézte.

- Még mindig itt vagy? – kérdezte tőle unottan.

 Naokónak sem kellett több. Rögtön talpra pattant és az ajtófélfának lökve a férfit, kezében a vödörrel és a ronggyal, kiviharzott a szobából.

 

 A konyhában dühösen csapta le tisztítószereit a sarokba, majd mindenkit félrelökve az útjából, a kert felé vette az irányt. Meg sem állt a tóig. Ott indulatosan huppant le a smaragdzöld fűbe és szikrázó szemeit a vízre emelte. Alig ülhetett ott pár perce, mikor valaki megérintette a vállát.

 A lány hirtelen fordult hátra, de mikor meglátta az idegent, csalódott arcot vágott. „Miért is jönne utánam. Mégis mi a fenét hittem?”

- Te meg mit akarsz? – mordult Kintára.

- Hé! – emelte fel védekezően a karját a férfi. – Még mindig haragszol a tónál történtek miatt?

 Naoko csak unottan félrenézett és egy követ dobott a vízbe.

- Nem veled van bajom – mondta mégis.

- Akkor? – ült le mellé érdeklődve a fiú.

- A drágalátos nagyúrral.

- Akarsz róla beszélni?

- Nem.

- Rendben. És valami másról?

- Mint például?

- Például, hogy mit kerestél abban a faluban.

- Semmi közöd hozzá.

- Ide figyelj. Nem tudom miért, de szeretnélek megismerni. Van valami benned. Valami megmagyarázhatatlan, ami szinte vonzz magához. Csak beszélgetni szeretnék és esetleg barátkozni. Ne légy ilyen elutasító.

- Ne haragudj – nézett félre Naoko. – Csak… sajnos meg kellett tanulnom azt a kegyetlen szabályt, hogy idegenekben soha ne bízz meg, ha sokáig akarsz élni.

- Igen. Ez tényleg kegyetlen szabály, de én nem foglak bántani.

- Kötve hiszem.

- Miért?

- Nem fontos. Csak… szeretnék barátokat, de nehezen bízom meg másokban. És ezért elnézésed kérem. Örülök neki, hogy ennyire törődsz velem, hol ott csupán alig egy hete ismersz.

- Mesélj egy kicsit nekem. Bízz bennem, Naoko. Szeretném, ha barátok lehetnénk.

- Van egy olyan érzésem, hogy te többet akarsz a barátságnál, amit…. Nagyon sajnálom, de nem adhatok meg.

- Értem, de jelen pillanatban megelégednék a barátságoddal is. Kérlek. Mesélj egy kicsit.

- De hol kezdjem?

- Mondjuk az elején. Mit kerestél abban a faluban?

- Már lassan kilenc éve vándorlok. Tíz éves koromban el kellett hagynom a családom a saját biztonságom érdekében. Azóta kénytelen vagyok a saját lábamon megélni. Nem mondom, hogy könnyű sorom volt, de azért annyira nem is nehéz. Megtanultam értékelni az életem. És tudom, hogy nincs értékesebb a szabadságnál, amitől ti fosztottatok meg.

- Ne haragudj.

- Ugyan semmi gond.

- Az én hibám. De tudod… örülök, hogy mégis sikerült elkapni téged. Így megismerhettem egy ilyen érdekes nőt.

 Naoko a fiúra nézett és kitört belőle a nevetés. Egyszerűen természetellenesnek találta, hogy ez a csupa mosoly, folyton viccelődő fiú, most ilyen komoly képet vágott.

- Mit nevetsz? Hé! – bökte meg Kinta, de Naoko nem tudta abbahagyni a nevetést.

 

 Sesshomaru megtorpant, mikor meglátta a nőt a tó partján. Úgy tűnt nagyon jól szórakozik Kinta társaságában. Az ő társaságában bezzeg folyton feszült volt és csak sértegetőzni tudott. Egyszer sem nevetett. Pedig milyen édes hangja van. „Mi a fene ütött belém? Miért jöttem utána? Miért érdekel, hogy hogy van? De most, hogy így látom őket, mintha… A mellkasom úgy fáj. Valami mintha szúrná itt belül. Te jó ég. Mi van velem? Egy halandó nő miatt így érezni? Olyan szánalmas vagyok. És igaza van. Egy ostoba alak.”

 Sesshomaru egy pillanatig sem várt tovább. Sarkon fordult és hátra sem nézve elsétált a tó mellől. Fülében még oly sokáig ott csengett a nő édes nevetése. Tényleg képes volt rá? Érzéseket kezdett táplálni egy halandó nő iránt. Olyan szánalmas lett, mint az apja? De… valahogy úgy szerette volna érezni azt az édes, bizsergető érzést, amit szerelemnek hívnak. És ennek a nőnek a közelében érezte is. De miért van, hogy akiket szeret, azok folyton becsapják?

 

4. fejezet – Te vagy a párom!

 

 Sesshomaru indulatosan trappolt be a kastélyba és meglehetősen, a vártnál erősebben vágta be a súlyos ajtószárnyakat, amiknek hangja égzengésként hatott a kihalt csarnokban. De a férfi nem törődött vele. Csak ki akarta verni a fejéből azt az átkozott halandó nőt, aki hirtelen ilyen érzelmeket ébresztett benne. Gyűlölte magát, amiért ilyen gyenge és képes ilyen szánalmas érzelmeket érezni egy koszos halandó iránt.

 Tehetetlenségében öklével akkorát csapott a falba, hogy az repedezni kezdett és a vakolat nagy darabokban potyogott a lába mellé.

- Sesshomaru – sama! – kiáltott ijedten Kaoro. – Mégis mit művel?

 Sesshomaru az asszonyra nézett, majd mit sem törődve vele, feltrappolt a lépcsőn és bevágta maga mögött a szobája ajtaját.

 Kaorót viszont nem lehetett csak így faképnél hagyni. Nyomban a férfi után ment.

- Mégis mit képzelsz? – mordult az ágyán elterült szellemre. – Kérdeztem valamit, Sesshomaru!

 Sesshomaru csak felnézett a nőre, aki hirtelen olyasvalamit láthatott a szemében, amit már lassan 300 éve nem. Könnyeket. Csupán pár csepp könny táncolt a férfi szeme sarkában, de ez legalább annyit jelentett az ő esetében, mintha más egy vödröt sírt volna tele.

- Sesshomaru – lágyult suttogássá az asszony hangja. – Mi történt kicsikém?

- Az az átkozott – suttogta maga elé a férfi. – Bezzeg Kintával olyan jókedvűen elbeszélget. Engem meg csak sérteget, és ha hozzá érek, retteg. Miért? Kaoro – san. Mond, miért vagyok ilyen hitvány, gyenge alak, aki ellágyul egy halandó nő közelségétől?

 Kaoro lassan megértette, mi folyik itt. Sesshomaru talán életében először féltékeny. Féltékeny, mert egy olyan érzés kerítette a hatalmába, amit már évek óta próbál kiirtani magából. A szeretet. A férfi, aki évek óta nem mosolyog, aki évek óta egyetlen érzelmet sem mutatott, most megremeg egy halandó nő pillantásától.

- Mért vágyok rá, hogy megérintsen? – suttogott Sesshomaru. – Miért vágyok rá, hogy megnyíljon nekem? Hisz csak egy halandó. Mégis… úgy fáj, ha mással látom. Ha nem rám mosolyog, a szívem összeszorul.

- Sesshomaru – ült le mellé Kaoro. – Nem számít a szívnek, hogy ki melyik fajtából származik. Nem számít, hogy ő ember, te pedig szellem. Sosem számított. Nem választhatod meg, hogy a szíved kiért dobogjon.

- De miért nem? Apám halálakor megfogadtam, hogy soha többé nem engedem, hogy bárki is birtokolja a szívem. Nem akarom újra érezni a szenvedést.

- Kicsi Sesshomaru.

 Kaoro magához húzta a reszkető férfit. Kezével a haját simogatta, és halkan csitítgatta. Ő segítette a világra ezt a férfit és élete szinte minden percében vele volt. Ismerte minden mozdulatát, de ennyire szenvedni csak az apja halálakor látta.

 

 Naoko és Kinta egyszerre kapták fel a fejüket a robajra.

- Mi volt ez? – kérdezte ijedten Naoko.

- Nem tudom – rázta meg a fejét Kinta.

 A szél hirtelen támadt fel és egy ismerős illatot hozott a nő felé. Sesshomaru illatát. Ijedten tekintett maga elé és egy percig sem tétovázott. Felpattant a földről és a kastély felé rohant.

 Mikor a férfi szobája elé ért, megtorpant. Sós könnyek illata terjengett a levegőben. „A szobából jön.”

 Az ajtón ebben a pillanatban lépett ki Kaoro. Meglepve tekintett fel a lányra.

- Mit keresel itt? – kérdezte.

- Én… csak… - kezdte Naoko. Nem igazán tudta most mivel magyarázza ki a helyzetet. – Csak beszélni akartam a nagyúrral.

- Alszik. Halaszd ezt a beszélgetést máskorra, gyermekem.

- Rendben.

 Kaoro csak bólintott majd a dolgára sietett. Naoko viszont nem mozdult. A nő ruhájából szintén könnyek illata áradt. Egy pillanatig még várt, majd mikor meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, lassan benyitott a szobába.

 Sesshomaru valóban aludt. Vértje és felsőruházata az asztalon hevert, míg ő maga félig betakarózva szuszogott.

„Nagyon mélyen alhat, ha nem érezte meg az illatom.”

 Naoko lassan az ágy felé lépkedett. Leült az ágy szélére és az alvó szellemre emelte a tekintetét. Az arcán ekkor pillantotta meg a könnyeket. A szeme csodálkozva kerekedett el. „Sírt? Miért?”

 A késztetés, hogy megérintse szinte elviselhetetlen volt. Lassan felemelte a kezét és megérintette a férfi arcát. A bőre puha és forró volt, hogy szinte Naoko belereszketett. „Miért vagyok ilyen gyenge a közelében? Miért forrósodik fel a testem, ha csak rám pillant? Miért érzem úgy, hogy legszívesebben örökre a karjai fogságában vergődnék? De mi ketten soha nem lehetünk együtt. Nem csak, hogy koszos halandónak tart, de még ellenség is vagyok. Miért kellett veled találkoznom?”

 Sesshomaru hirtelen megrándult és kinyitotta a szemét. Naoko még levegőt sem tudott venni, mikor a férfi dühösen kapott a karja után. Egy pillanat alatt a mai nap folyamán másodszor érezhette a férfi súlyát a saját testén. De azok a rideg, vörös szemek örökre az emlékezetébe vésődtek.

- Mit keresel itt, koszos halandó? – dörrent a férfi hangja. – Mégis mit képzelsz? Hogy mersz bejönni a szobámba engedély nélkül? És hogy mersz megérinteni?

 Naoko teljesen megdermedt. A rettegés átjárta a testét. Olyan gonosz és vérszomjas volt ez a férfi, akit most látott, hogy el sem tudta képzelni, hogy ugyanazzal áll szemben. A szavaiból tömény megvetés és mérhetetlen düh áradt, amik lassan szívódtak fel a lány agyában. Több se kellett neki. A düh az ő agyát is elöntötte.

- Hogy mersz koszos halandónak titulálni, te szellemek szégyene! – üvöltötte kétségbeesetten Naoko, és öklével ütötte a szellemet, ahol érte. – Nem is ismersz! Hogy mersz így beszélni velem?! Még te vagy felháborodva? Hisz nekem lenne itt egyedül jogom dühösnek lenni! Egy kastélyba zártak egy gonosz szörnyeteggel! Elvették a szabadságom! És akkor még van képed így beszélni velem?!

 Sesshomaru szeme lassan ismét visszanyerte borostyán sárga színét és nyugodtan hallgatta végig a lányt. Figyelte, ahogy a könnyek elöntik az arcát. Az ütlegelése lassan megszűnt, és csak csendesen zokogva feküdt a férfi alatt. Sesshomaruban a bűntudat vette át az előbbi düh helyét. Csak nézte a gyönyörű nőt és fájt a szíve, hogy ennyi szenvedést okozott neki.

- Gyűlöllek – suttogta Naoko.

 Lassan kinyitotta barna szemeit, és csak nézte a férfit. Nem érdekelte, hogy bárki rájuk nyithat. Nem érdekelte, hogy jelen pillanatban mit is gondolnának róluk, ha így meglátnák őket. Csak Sesshomaru érdekelte. A szemei most annyi részvétet és bűntudatot tükröztek. Hirtelen úgy kívánta a férfi csókját, mint magát a levegőt. És mintha a szellem olvasott volna a gondolataiban, fejével lassan közelített a nő felé. „Csak egyszer – gondolta Naoko. – Nem érdekel, ha utána meghalok. Csak egyszer érezhessem, hogy szeretnek. Nem érdekel, ha utána összedől a világ.”

 Amint ajkuk egymáshoz ért, mindkettejük számára a világ megszűnt létezni. Naoko úgy érezte, hogy a világ leggyengédebb csókját kapta meg a férfitól. Földöntúli boldogság vett rajta erőt, mikor ajkai lassan kettéváltak és beengedték a férfi követelőző nyelvét. Csókjuk közben szinte testük és elméjük is egyé forrt. Nem érdekelte őket már semmi csak, hogy együtt vannak, itt ebben a pillanatban.

 Sesshomarunak – bár nem akarta beismerni – olyan jól esett a lány érintése, mint egy korty víz a száraz sivatagban. A fájdalom a mellkasából eltűnt és csak az édes, égető vágy maradt meg. Úgy érezte, hogy semmi sem teheti tönkre ezt a pillanatot. Csak csókolta a lányt, mintha a csókjából nyert volna erőt.

 Naokót hirtelen forróság öntötte el. Teste néhány pontja szinte égni kezdett. Érezte, hogy a csípőjén húzódó méregcsíkok lüktetni kezdenek, majd ugyanilyen lüktetést érzett a csuklóján, a bokáján és az arcán is. Hirtelen belényilallt a felismerés. „Nem láthat meg így – gondolta növekvő riadalommal a lány. – El kell tűnnöm.”

 Naoko kitépte magát a férfi szorításából és egy pillanat alatt leugrott az ágyról, majd bevágta maga mögött az ajtót. Egyenesen a szobájába futott és hálát adott a kamiknak, hogy senkivel nem találkozott. A szobájában kulcsra zárta az ajtót és lekuporodott az ágyra.

 

 Sesshomarut váratlanul érte a lány távozása. Teljesen összezavarodott. Hisz az előbb tisztán érezte, hogy Naoko is olyannyira kívánja őt, mint ő maga a lányt. Akkor most miért rohant el? Csalódottan feküdt a hátára és tenyerét a homlokához nyomta. De azt be kellett ismernie, hogy soha ilyen csókot egy nőtől sem kapott. Nem érdekelte milyen áron, de újra érezni akarta a nő édes ajkait. És amit akar, azt meg is kapja.

 

 Naoko félve nézett végig magán. Először a bokáját, majd a csuklóit pillantotta meg. Mind a négy helyen egy – egy fekete méregcsík húzódott, akárcsak a csípőjén. Lassan a vízzel teli tál fölé hajolt, amiben reggel az arcát mosta meg. Nem sokkal a szemei alatt egy – egy szintén fekete méregcsík húzódott. Elől pedig két tincs a hajából ezüstszínűre váltott, ami csábító keretbe vonta vékony arcát. Ahogy ismét végignézett magán, sóhajtott és suttogva kiejtette a szavakat, amiktől a legjobban megrémült.

- Ő a párom.

 

 

 

Egy kis magyarázat:

 

 A fehér farkasok népe a legritkább és legerősebb szellemfajta. Csupán 100 évente egyszer születnek és azok mindig lányok. (Kicsit komplikáltnak találtam, ha fiúval képzelem el ezt, ezért lettek csak lányok.) Általában már születésük után pár nappal megkeresik a párjukat, az egyetlen férfit, aki képes átváltoztatni őket. Az anyák ugyanis képesek látni ezt a bizonyos férfit. De csak egy pillanatra, mikor gyermekük megszületik. A „párom” szó egyetlen személyt takar. Az egyetlen férfit, aki képes átváltoztatni az adott fehér farkast. Ugyanis nem elég elveszíteniük az ártatlanságukat. Csak az a férfi változtathatja át őket, akinek egyetlen csókja képes átváltozásra kényszeríteni a nőt. De ez a köztes állapot csupán pár óráig tart. Mindenkinél változó. Ha ez az idő lejár, ismét emberi alakjukba térnek vissza. Naoko esetében ez a személy Sesshomaru. Csak akkor kaphatja meg valódi és végleges alakját és erejét, ha Sesshomaru veszi el az ártatlanságát.

 Másrészt a fehér farkasok azért ilyen ritkák, mert egyrészt hatalmas erővel áldották meg őket – uralják az öt elemet (tűz, víz, levegő, föld és energia, ami a másik négyet összetartja) – másrészt, mert csak, ha ötszáz évente egy farkas átváltozik, már az is ritkaság számba megy. A történetben 600 éven belül Naoko lesz az első, aki képes lehet az átváltozásra, ha sikerül összejönnie Sesshomaruval. De hogy ne legyen olyan könnyű dolguk, ha más veszi el az ártatlanságát, soha nem lesz képes átváltozni. Egész hátralévő évszázadait emberi alakban éli le. Mert hiába az emberi test, a vére akkor is szellemi marad. De ezt a különbséget csupán onik képesek érezni. Erre pedig még ki fogok térni az elkövetkezendő részekben és ez is sok bonyodalmat fog okozni.

 

5. fejezet - Levélcsere

 Másnap Naoko igyekezett minél jobban elkerülni Sesshomarut, bár ez nem nagyon sikerült neki. Tekintve, hogy a férfi szobáit kellett takarítania. Idegesen nyomta le a kilincset a dolgozószoba ajtaján. Mikor a zár engedett, Naoko belépett a szobába és sejtése beigazolódott. Sesshomaru az asztalnál ült és az előtte heverő papírokba temetkezett. Az ajtó nyitódására felkapta a fejét és érdeklődve nézett az ott toporgó lányra.
- Uram - hajolt meg Naoko. - Jöttem a szobáját kitakarítani.
 Sesshomaru csak bólintott és ismét a papíroknak szentelte figyelmét. Naoko megkönnyebbülten engedte ki a levegőt és elindult a könyvespolc felé. Épp csak egy könyvet vett le a polcról, mikor meghallotta Sesshomaru hideg, érdektelen hangját.
- Miért rohantál el tegnap?
 Naoko összerezzent a kérdés hallatára. A könyv kicsúszott a kezéből és hangos koppanással ért földet.
- Talán valami baj van? - állt föl Sesshomaru és közelebb sétált a lányhoz.
- Semmi - kapta fel Naoko a könyvet. - Igazán semmi.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre.
- Miért kellene arra válaszolnom? - Naoko visszarakta a könyvet a polcra, közben gondosan kerülve a férfi tekintetét.
- Mert parancsba adtam.
- Parancsba adta?
 Naoko teljesen elképedt. Soha senki nem parancsolgatott neki. Nem ez a férfi fogja elkezdeni. Dacosan nézett föl a borostyán sárga szemekbe.
- Nagyon jól tudja, hogy egyáltalán nem volt illendő, amit akkor velem művelt. Mégis, hogy merészelt megcsókolni?
- Nem nagyon tiltakoztál - suttogta a szellem és egyre közelebb hajolt a lányhoz.
 Naoko az utolsó pillanatban kapta félre a fejét, így Sesshomaru csókja csupán az arcát érte. De ez is elég volt, hogy édes bizsergést váltson ki belőle. A bőre borsózni kezdett és a lába remegett. Csak egy pillanat kellett volna neki, hogy ismét a férfi karjaiba omoljon, de a szavai rögtön visszarántották a valóságba.
- Ebben a kastélyban azt teszed, amit én akarok - kezdte Sesshomaru csendesen és mélyen a lány szemébe nézve. - Ha azt akarom, megcsókolsz. Ha azt akarom, az ágyamban töltöd az éjszakát. Ha azt akarom, bármelyik másik szellem ágyában éjszakázol. Remélem teljesen érthető voltam.
 Naoko szemei szikrát szórtak, ahogy az önelégült férfira nézett. Nem gondolkozott csak cselekedett. Jobb keze villámgyorsan lendült a levegőbe és egy pillanat alatt éles csattanással törölte le az önelégült mosolyt annak arcáról.
 Sesshomarut meglepte a lány reakciója. Arca égett, ahol az imént megütötte. Ujjaival végigsimította a kellemetlen érzés forrását, majd ridegen tekintett az előtte álló, dühös, mégis gyönyörű nőre. "Megérdemeltem - gondolta magában. - Igazán nem volt szép, amit csináltam. De akkor sem fogok vele kedvesen viselkedni. Csak egy koszos halandó, aki... gyönyörű, és szinte megrészegít a közelsége. Bármit teszek, bármerre megyek csak az ő illatát érzem, csak az ő arcát látom. Nem tudok vele kedves lenni, ha ő maga is ennyire dacol velem."
- Örülj, hogy ezért megtarthatod az életed - suttogta vérfagyasztóan a férfi.
- Örüljek? - mosolyodott el Naoko. - Ha akarna már rég megölt volna. Ezért, ha jól gondolom, már bárki más hallott lenne.
 Sesshomaru csak hallgatta a lányt. Igaza volt. Bárki mást gondolkodás nélkül megölt volna.
- Idefigyeljen, nagyságos uraság - kezdte lábujjhegyre emelkedve a lány. - Soha nem fogok magának engedelmeskedni. Soha nem fog uralkodni rajtam. Még ha halállal fenyegetőzik is, akkor sem ijedek meg. Az életem sokkal kuszább volt semmint hogy megijedjek egy magadfajta szellemtől. Ne merj a közelembe jönni.
- Tudod, - kezdte Sesshomaru miközben egy lépést tett előre, ezzel teljesen a polcnak szorítva a lányt - egy magadfajta halandó okosabban tenné, ha nem fenyegetőzne, miközben az élete csak egy hajszálon függ.
- Az én életem sokszor függött már egy hajszálon. 9 évet éltem le rettegésben és bujdosásban. Nem fogok tőled megijedni, bármennyire is akarod.
- Én... azt teszek a saját házamban és a saját szolgáimmal, amit csak akarok. Ne próbáld megmondani nekem, hogy mi a helyes és mi nem! - Hangja a mondat végére már üvöltéssé fokozódott. - Ki vagy te?
 Naokot nagyon meglepte a kérdés. Lesütötte a szemét. Nem mert a vörösen lángoló szemekbe nézni. Tudta, hogy túl messzire ment. De egyszerűen nem tudott megálljt parancsolni a szájának. Elkeserítette a tény, hogy csak ettől a szellemtől kaphatja meg a hatalmát, ami jogosan illeti. De mindeközben ez a szellem volt tartománya legfőbb ellensége. Hogy álljon elé azzal, hogy ő Kelet úrnője és még ennek a tetejébe egy fehér farkas is? A férfi biztos, hogy nem kegyelmezne neki, ha ez kiderülne. Sőt. Csoda, hogy mindezidáig életben hagyta. Maga sem tudta miért, de hirtelen dadája megrovó szavai visszhangzottak a fejében.
"- Drága Naoko – hime. Mégis hogy gondolja ezt? Egy hercegnő soha nem viselkedhet így. Szégyent hoz saját magára és a családjára. Ráadásul soha ne felejtse el, hogy egy asszony dolga, hogy ha az ura beszél, ő mindig hallgasson. Soha nem beszélhet vissza neki.
- De Kaina - sopánkodott a 14 éves hime. - Nekem nincs uram. És valószínű, hogy soha nem is lesz.
- Ez korántsem igaz hime. A te urad a te párod lesz. Sőt. Egy fehér farkas minden helyzetben tiszteli az urát. Ha rátalálsz, vagy ő talál rád, meg kell becsülnöd. Jól jegyezd meg. Ő lesz az egyetlen férfi, aki életed során valaha is tiszta szívből szeretni fog. És hidd el. A te szíved sem fog soha másért dobogni."

- Menj el - szólt Sesshomaru, majd ellépett a lánytól és visszaült az asztalhoz.
 Naoko csak biccentett és kilépett a szobából. Jobbnak látta, ha először a hálószobát takarítja, és csak aztán jön vissza a dolgozószobába.
"Ha tényleg ő a párom, akkor... talán jobb lenne, ha örökre ember maradnék. Ő soha nem fog megszeretni. Sőt. A szeméből folytonosan csak gyűlölet árad, bármikor rám pillant. Én nem akarok így élni. Nem volt igaza Kainának. Ez a férfi soha nem lenne képes szeretni engem."
 Naoko vontatottan húzta el az ágy súlyos bársonyfüggönyeit és mind a négyet egy - egy szalaggal hozzákötötte az ágy négy oszlopához. Lassan rendbe szedte az ágyat, felrázta a párnát, megigazította a takarót. "Tegnap este... pontosan itt csókolt meg. Életem első csókja volt." Ujjait végighúzta bizsergő ajkain és lehunyta a szemét. "Azért egyvalamiben Kaina tényleg nem tévedett. Tényleg ő az egyetlen férfi, akiért a szívem dobog."
 
 A nap további része csendben telt. Lassan eljött a vacsora ideje. A kastélyban élő összes szellem az étkezőbe gyűlt. A lányok gyorsan és tempósan szolgálták föl a vacsorát. Naoko épp visszajött a konyhába, mikor eszébe jutott, hogy nem ment vissza a dolgozószobába takarítani.
- Kaoro - sama - lépett az idős nőhöz a lány.
- Mi történt, gyermekem? - nézett rá Kaoro.
- Nekem vissza kell mennem az úr dolgozószobájába. Azt elfelejtettem kitakarítani.
- Jaj, te lány. Igyekezz!
 Naoko meghajolt a nő előtt és elrohant. Gyorsan benyitott a dolgozószobába és sebtében hozzálátott a takarításhoz. Épp az asztalt rakta rendbe, mikor megakadt a tekintete egy levélen. Szálkás, fegyelmezett írásjelek sorakoztak a levélen, mely nem túl hosszú volt. De ami leginkább felkeltette a lány érdeklődését, az a levél alján lévő keleti pecsét volt. Gyorsan felkapta a levelet, és olvasni kezdte. Sejtése igaznak bizonyult. Valóban az apja írta.


Nyugat nagyura, Sesshomaru

Tudomásomra jutott, hogy serege néhány tagja átlépte Kelet határait és a határ menti falvainkból zsákmányolt szolgálókat. Tudomásom szerint ez már nem az első eset. Haladéktalanul felkérem, hogy a jövőben tartózkodjon az ilyesfajta akcióktól, különben kénytelen leszek másfajta eszközökkel megállásra késztetni.
Nem kívánom tovább növelni a tartományaink közt feszülő ellentéteket. Ha a jövőben hasonló incidensek a tudomásomra jutnak, ígérem önnek, hogy következő levelem nem felkérés, hanem hadüzenet lesz. Ezt akár fenyegetésnek is veheted.

Yashamaru, Kelet nagyura


 Naoko szeme elkerekedett. Az apja mindenáron háborút akar Nyugattal. Abba csak Kelet bukna bele. Igaz, hogy nem a kastélyban töltötte az elmúlt kilenc évet, de attól függetlenül pontosan tudta, hogy mi folyik a kastélyon belül és kívül. Egyáltalán nem volt megelégedve az apja magatartásával. Ha Nyugatról volt szó, rögtön elvesztette józan ítélőképességét és képes volt fejjel rohanni a falnak.
 A lány visszahelyezte a papírt az asztalra, de kezével egy másikat lesöpört a földre. Lehajolt érte, de azt sem tudta már letenni. Sesshomaru válaszlevelét tartotta a kezében. Ahogy végigfutotta a sorokat, tudta, ha ez apja kezébe kerül, biztosan kitör a háború. Már a megszólítás sem volt valami kedves.


Kelet féleszű nagyura, Yashamaru

Nem igazán érdekel, hogy milyen információk jutnak a birtokába. Saját információim szerint, akár fél kézzel is képes lennék elsöpörni magát. Nem igazán érdekel, ha rátámad a tartományaimra. Csak tegye, de abból garantáltan nagyon rosszul fog kijönni Kelet. Véleményem szerint jobban tenné, ha a saját dolgaival foglalkozna. Mint például, hogy a nőjét elégszer vigye ágyba, nehogy másnap már késő legyen.
Ami pedig a határ menti szolgákat illeti, én soha át sem léptem Kelet határát, hogy onnan hozassak szolgákat. Pedig higgye el, megtehetném. De találok magamnak megfelelő személyzetet a saját határaimon belül is.

Sesshomaru, Nyugat nagyura


 Naoko fejében meg sem fordult, hogy Sesshomaru ennyire gőgös is tud lenni. De tudta, hogy a férfinak igaza van. Tényleg fél kézzel el tudná söpörni a tartományt, ha akarná. Viszont ezt nem engedheti meg. Leült az asztalhoz és elővett egy tiszta papírt, majd írni kezdett.


Kelet nagyura, Yashamaru

Nem igazán tudom, hogy honnan szerezte ezeket, a téves információkat, a szolgálókat illetően, de biztosíthatom, hogy téved. Soha nem léptem át Kelet határát, hogy szolgákat hozassak. Csupán a saját határaimon belül keresek erre alkalmas személyeket.
De én is megkérném, hogy ne fenyegessen háborúval. Nem áll szándékomban háborút kezdeményezni Kelet tartományaival.

Sesshomaru, Nyugat nagyura


 Végezetül Naoko még rányomta Nyugat pecsétjét a levél végére és az eredetit gondosan elrejtette a ruhája alá. Felállt a székről és mindkét levelet a helyére tette. Szerencse, hogy Sesshomaru annyira szépen írt és, hogy őt is Kaina folyton a szépírás gyakorlásával gyötörte. Ebben a percben nagyon hálás volt a nőnek.
 Dolga végeztével kisietett a szobából. Épp csak bezárta maga mögött az ajtót, mikor megfordult és szinte teljes erejéből Sesshomaru mellkasának ütközött. Ijedten tántorodott hátra, de a férfi nem engedte, hogy elveszítse az egyensúlyát. Szorosan tartotta a nőt.
- Mit kerestél odabenn? - kérdezte Sesshomaru.
- Csak... - hebegett Naoko. - Kitakarítottam, mert délután megfeledkeztem róla. Elnézését kérem, uram.
- Nincs semmi baj, de legközelebb légy óvatosabb, mikor kifelé jössz.
 Naoko teljesen elképedt. Ez a férfi nem az a férfi volt, aki délután olyan durván beszélt vele. Ennek a férfinak a hangja kellemes és kedves volt, tele törődéssel. A szemei is csupán melegséget árasztottak a lány felé.
- Ezzel a kedvességgel nem tud levenni a lábamról - mondta felszegett állal Naoko és eltrappolt a férfi mellett.
 Sesshomaru csak mosolygott, majd belépett a szobába, ahonnan az imént a nő távozott. Naoko isteni szerencséje volt, hogy a férfi ezúttal csak felkapta a levelet, összehajtotta, lepecsételte, majd kilépett vele a szobából, hogy egy futárral azonnal Keletre küldje.

 

Fanficeim
Naptár