Szavazás
Hogy tetszik az új weblapom?
Nagyon szép!
Jó lesz, csak töltsd meg tartalommal.
Nem rossz.
Nekem is kell ilyen!
Tehetséges vagy, ez nem kérdés...
Diavetítő

6. fejezet – A te hibád, de nem bánom

 

 A két szerelmest hangos dörömbölés rántotta ki az álmok világából. Tsuyako ijedten kapta magára a fekete kimonot, majd tekintetével Gint kereste, de már csak a nyitott ablakon kilibbenő sötét ruhát látta. Gyorsan nyugalmat erőltetett vonásaira és kinyitotta az ajtót. Ott egy türelmetlenül toporgó fiúval nézett farkasszemet.

- Segíthetek? – kérdezte érdeklődve a nő.

- Minowara Tsuyako – sama? – kérdezte gyorsan a fiú.

 Tsuyako csak bólintott. Egyre jobban furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mit akarhat tőle ez a kölyök.

- Yamamoto taichou várj önt a nagyteremben. – Azzal sarkon is fordult és elviharzott a hosszú folyosón.

 Tsuyako előre sejtette, hogy nem lesz valami kellemes a rá váró beszélgetés. Sietve felkapta a kardját és azonnal a nagyterem felé vette az útját.

 Előérzete egyre erősebb lett és mikor az ajtó elé ért a pánik is elfogta. Kopogtatására kinyílt az ajtó és ő belépett. Az emelvényen ült Yamamoto és mellette Sasakibe fukutaichou magasodott.

- Hívattak? – kérdezte értetlen képet vágva a nő.

- Tsuyako – kezdte hidegen az öreg kapitány. – Nagyon nem örülök neki, hogy megpróbálod az egyik kapitányunkat eltéríteni a jó útról.

- Tessék? – Tsuyako nem értett semmit. – Mégis miről beszél?

- A tegnap éjszakáról.

„Hát erről van szó. Tudják mi történt tegnap éjszaka. De akkor… jaj ne.”

- Azt hiszem ehhez a dologhoz semmi közük – vált érdektelenné Tsuyako hangja.

- Nagyon is sok közünk van hozzá! – kiáltott rá magából kikelve Sasakibe. – Mégis mit képzelsz?! Azt hitted szó nélkül fogjuk hagyni, hogy egy átkozott kitaszított viszonyba kezdjen egy Shinigamival?! Ráadásul, ha az a kitaszított egy mocskos korcs.

 Az utolsó mondat szíven ütötte a nőt. Hát a határtalan gyűlölet, amit apja érzett iránta, az évek alatt sem változott semmit.

- Értem – hajtotta le csüggedten a fejét. – Akkor most megint száműznek?

- Szó sincs róla – nevetett Yamamoto.

- Mi? – kapta föl a fejét egyszerre Tsuyako és Sasakibe.

- Nem azért hívtunk vissza, mert ismét száműzni akarunk. Annak semmi értelme.

- De akkor… - Tsuyako most már semmit sem értett. – Akkor mégis minek vagyok itt megint?

- Azt majd később. Most csupán egyetlen dolgot akarok tőled. Szakíts meg minden kapcsolatot Ichimaru Ginnel.

- És ha nem?

- Akkor ő is osztozni fog a bátyád sorsában.

 Yamamoto hangja hidegen és kegyetlenül csengett. Mintha megfagyott volna a levegő. Tsuyako megremegett. Hát ismét képes lenne elvenni tőle valakit, akit szeret. Nem tudta elhinni, hogy valaki ilyen gonosz legyen. Képtelenség.

 Egyszer csak megnyikordult az ajtó és két erős kar tárta szélesre. 12 kapitány vonult be a terembe. Mindannyian érdeklődve pillantottak az előttük álldogáló nőre.

- Talán túl korán jöttünk Yamamoto taichou? – kérdezte meglepetten Ukitake.

- Nem, nem – állt föl az öreg. – Ne haragudj, kedvesem. De kapitányi gyűlés kezdődik. Lennél kedves távozni?

- Persze – felelt gúnyosan Tsuyako.

- Egy pillanat – kapta el Gin a távozó nő karját. – Megtudhatnám, hogy miért hívatták őt ide?

 Tsuyako ijedten nézett a főparancsnokra, aki kegyetlenül elmosolyodott, majd Ichimaru felé fordult.

- Azt hiszem jobb, ha mi közöljük veled az utasításunkat Ichimaru taichou.

- Miféle utasítást? – nézett gyanakodva Tsuyakora a férfi.

- A tegnap éjszakai incidensről lenne szó.

- Elég! – kiáltott közbe egyre nagyobb kétségbeeséssel Tsuyako. – Megértettem mit akarnak tőlem, és nem fogok ellenszegülni!

- Akkor közöld te a kapitánnyal!

 Tsuyako bármennyire szeretett volna eleget tenni a kérésnek, nem tudott. Nem tudott megszólalni. Hogy tehetné ezt Ginnel? De ha nem tesz eleget Yamamoto akaratának, akkor Ginen csattan az ostor. Azt pedig nem fogja megengedni.

- Ha nem hát nem – szólalt meg kisvártatva Yamamoto. – Ichimaru Gin. Ezennel felszólítom, hogy szakítson meg minden kapcsolatot Minowara Tsuyakoval. Nem lehet közük egymáshoz.

- Tessék? – Gin teljesen elképedt.

 „Honnan a frászból tudnak ezek rólunk?”

- Tsuyako – nézett az öreg a tétovázó lányra. – Ez mindkettőtök érdeke. Te is tudod.

 Tsuyako lehajtotta a fejét, majd a legfagyosabb hangján szólalt meg. Kirántotta a karját Gin szorításából és elindult az ajtó felé.

- Vedd úgy, hogy a tegnap este volt a búcsú.

 Azzal távozott a teremből. A hatalmas kétszárnyú ajtó döngve zárult be mögötte.

 Gin csak állt és nem hitt a fülének. Ezzel most azt akarta közölni vele, hogy szakítanak? Hogy nem láthatja többé? Miért? Mit mondtak neki? Mit tett vele ez a két aljas alak? Nem… nem. Ezt képtelen elfogadni. Gondolkodás nélkül rohant Tsuyako után, nem törődve a hozzá intézett parancsokkal.

- Ebből már soha nem lesz elég? – fordult elkeseredve a két emelvényen álló alak felé Unohana. – Soha nem lesz elég a kínzásából?

- Mi folyik itt? – lépett elő magyarázatot követelve Hitsugaya, miután a két férfi egy szót sem szólt.

- Hitsugaya kapitány – kezdte Sasakibe. – Sajnálom, de nem adhatok magyarázatot.

- Na, ne mondja. Ide jön hirtelen egy teljesen idegen lány. Egy Zanpaktouval sétálgat. Ismeri a várost, akár a tenyerét. És nem csak a várost. Ichimarut is nagyon jól ismeri. Aztán Unohana – sanról kiderül, hogy a lány amolyan pártfogója. Most pedig ez a ma reggeli incidens. Ne haragudjanak uraim, de azt hiszem, jogunk van magyarázatot követelni.

 Yamamoto végigmérte a kis csoportot. Igazat adott nekik. Szíve szerint mindent elmesélt volna, miért van itt a lány. Csak az a kettő ne lenne a teremben.

- Hitsugaya kapitánynak igaza van – vágta el Sasakibe tiltakozását a főparancsnok. – Joguk van a magyarázatra. És meg is kapják.

 Mindenki türelmesen várt, míg Yamamoto belekezdett a mesélésbe. Nagyon kíváncsiak voltak, hogy valójában ki is lehet ez a nő. Érezték benne a hatalmas spirituális energiát. Tudták, hogy Shinigami lehet, de szükség van rá, hogy megerősítsék őket.

- A hölgy valamikor régen, itt született – kezdett bele a történetbe Yamamoto. – Majd 150 esztendővel ezelőtt. Csodálatos, erős, tehetséges gyermek volt. Kitűnő jegyekkel végezte el az akadémiát.

- Tehát valóban Shinigami – szólalt meg elgondolkozva Komamura.

- Igen – bólintott az öreg.

- De… mégis kik a szülei? – lépett előrébb Kenpachi.

- A hölgy neve… - folytatta Yamamoto. – A valódi neve… Sasakibe Tsuyako.

 A társaságon meglepett moraj futott végig és mindannyian Sasakibe hadnagyra tekintettek.

- Igen… jól gondolják. Valóban a hadnagyom az édesapja. Az édesanyja pedig… ott áll maguk közt. Unohana Retsu.

 A kapitányok ezúttal a negyedik osztag kapitánya felé fordultak, aki egyre csak az emelvényen állókat nézte. A szeméből végtelen megvetés és harag sugárzott.

- Mint említettem, Tsuyako kitűnő jegyekkel végzett. Akkoriban nagyon kellett tartanunk a Hollowk folytonos támadásaitól. Létrehoztunk egy osztagot, mely Hueco Mondoba ment és semlegesítette a legfenyegetőbb támadásokat. Erről az osztagról már mind hallottak. A 14 – es, más néven az egykori Árnyékosztag. Valamikor Sasakibe Tsuyako volt a kapitánya.

- Ez a lány? – képedt el Kenpachi. – Ennyire erős lenne?

- Igen – bólintott Sasakibe. – Erősebb mindannyiunknál. Még magánál Yamamoto taichounál is. Számára még egy Adjuchas sem jelent problémát.

- Azért ne túlozzunk – szólt Byakuya.

- Ez nem túlzás – vette át ismét a szót Yamamoto. – A kishölgy fél kézzel képes lenne akármelyiküket legyőzni.

- És miért száműzték? – kérdezte Hitsugaya.

- Azt sajnos nem áll módomban elmondani.

- Miért nem?

- Ennyi, amit tudniuk kell. A többi csupán a családjára tartozik. A témát ezzel lezártnak tekintem.

 

- Tsuyako! – kiáltott Gin. – Állj meg!

 Tsuyako eleget tett a kérésnek. Megállt a folyosó közepén és úgy várta be az utána rohanó férfit. Tudta, hogy nem kellemes percek következnek most. De muszáj lesz elüldöznie Gint. Nem számít hogyan.

- Miért? – állt elé lihegve a kapitány. – Miért teszed ezt velem? Azt hittem jelentett valamit neked a múlt éjjel.

- Jelentett – felelt lehajtott fejjel a nő. – De csak egy éjszaka volt. A búcsúnk éjszakája.

- Megfenyegettek?

 Tsuyako megdöbbent. Miért sikerül ennek a pasinak mindig a dolgok közepébe beletrafálnia? És miért ilyen pontosan? Erre most mit feleljen? Igen, megfenyegettek, de akkor is vége köztünk mindennek, mert nem hagyhatom, hogy elvegyenek tőlem. Nem. Ebbe Gin soha nem törődne bele.

- Nem – válaszolta végül. – Egyszerűen csak… nem akarlak áltatni.

- Hogy kéne ezt értenem?

- Én… én… az élők világában… nekem…

- Van valakid?

 A férfi hangja rémítően rideg volt. Tsuyakonak nehezére esett igent válaszolni, de tudta, hogy nincs más megoldás. Két választása van. Elmondja az igazat vagy hazudik. Ha az elsőt teszi, akkor végképp elveszti a férfit. Ha az utóbbit, akkor is elveszíti, de tudni fogja, hogy biztonságban van.

- Igen – nyögte ki végül.

- Értem. Akkor… nem is zaklatlak tovább.

 Ahogy eltűnt a fekete kimono a látótérből, Tsuyako rohanni kezdett. Messze, a lehető legmesszebb a fájdalomtól, amit ő okozott mindkettejüknek. Az erdőben végül nem bírta tovább. Lerogyott a fűbe és a könnyek zúgó áradatként áztatták az arcát. Sikolya bezengte a környezetét.

- Mindez, azért… ami… vagyok.

- Sajnálom – szólalt meg egy hang a fejében.

 Tsuyako érezte a fájdalmat, ami Shionból áradt. Bűntudat.

- Hibáztass engem. Én vagyok a hibája. Ha akkor…

- Nem! – kiáltott fel a csöndben a nő. – Te vagy a hibája… igen. De… soha… soha… nem fogom… megbánni, amit tettem. Soha.

- Tsuyako.

 Shion látta a zokogó nőt. Előtte állt. Kilépett a testéből, de csak, mint kísértet. Alakja fodrozódott a szélben. Hófehér, bő nadrágot és szintén hófehér, ujjatlan felsőt viselt. A ruha tökéletesen kiemelte erős, izmos alakját. Karján két alkarvédő hófehéren tündöklő csontból. Arcának egyik felét, ott is csak a homlokától az orráig, fehér csontmaszk takarta. Ezüstszín szemeiben a megbánás csillogott. Szintén ezüstszín tincsei a válláig értek, melyekkel a szél játszott most gyengéden. Csodálatos férfi volt. Tsuyako legbensőjében élt, miután 117 esztendővel ezelőtt megmentette őt.

 

„A sebeket szinte marta a szél. A vér nem akart elállni. A látása egyre homályosabb és homályosabb lett. „Nem húzom már sokáig.” Ez az egy gondolat mosolyt csalt az arcára. Oly sok éve él már. Sosem hitte, hogy így ér véget, majd az a hosszú élet. Főleg meg nem itt. Soul Societyben.

- Bácsi. Mi történt veled?

 Akárcsak egy angyal. Olyan volt a kislány, aki letérdelt mellé és gyengéden érintette meg vértől mocskos arcát. Hajszíne akár az éltető föld, de a szeme… mint a folyékony arany. Alig lehetett több három esztendősnél, de már most hatalmas erőt érzett benne. Egy csodálatos Shinigami lesz majd egyszer belőle.

- Segíthetek valamiben? – szólt újra a kislány.

- Nem tudsz – nyögte erőtlenül Shion. – De azért köszönöm törpe.

- Hogy hívnak?

- Shion.

- Shion. Szép név – mosolyodott el. – Az én nevem Tsuyako.

- Örvendek Tsuyako – chan.”

Fanficeim
Naptár