Szavazás
Hogy tetszik az új weblapom?
Nagyon szép!
Jó lesz, csak töltsd meg tartalommal.
Nem rossz.
Nekem is kell ilyen!
Tehetséges vagy, ez nem kérdés...
Diavetítő

6. rész – Az igazság

 

- Kaoro - sama - szólította meg Naoko az idős démonnőt a folyosón.

- Tessék? - Nézett Kaoro érdeklődve a lányra.

- Mondja - kezdte Naoko. - Lehetséges lenne, hogy használhassam az onsent?

 Kaoro szétnézett a folyosón, majd a lányra mosolygott.

- Igen. Mivel már minden démon nagyúr és úrnő nyugovóra tért a kastélyban, azt hiszem nincs akadálya. De azért ne túl sokáig.

- Rendben - mosolygott hálásan a lány, majd elszaladt a fürdő irányába.

 

 Óvatosan körbenézett, majd egy vékony alsóruhában lassan a forró vízbe sétált, majd nyakig elmerült benne. Fáradt izmait felfrissítette a forró fürdő. A kastélyban dolgozni nem volt valami keserves, de azért igen fárasztó. Főleg, hogy naphosszat muszáj Sesshomaruval hadakoznia. Nem értette meg a férfit. Néha olyan kedves volt vele, hogy egyetlen pillantásától képes lett volna elolvadni. A másik pillanatban már annyira undok, hogy akár egy percig sem bírt vele egy szobában maradni. Csupa ellentmondás volt az egész lénye. Naoko látta a szemében, hogy rengeteg fájdalmat élt át és valamelyest ezeket próbálja palástolni a durva, érdektelen viselkedésével. Habár néha igen nehezen megy neki. Főleg mikor megcsókolta.

 A lány ismét ajkához érintette az ujjait. Annyira édes volt. Soha életében nem csókolózott még, de azt kívánta, soha más ne érintse ajkait, csakis Sesshomaru. Bár vele lehetne. Bár megmondhatná neki, hogy kicsoda. "Félek, viszont nem sokáig lehet ezt előtte titokban tartani. Amilyen szerencsém van, nagyon hamar rá fog jönni. És akkor biztos, hogy végem. Talán az lenne a legokosabb, ha megbeszélném ezt a dolgot vele. De hogy kezdjek hozzá?"

 

 Sesshomaru nem tudott elaludni. Folyton csak a plafont bámulta az ágyán hanyatt fekve és Naoko járt a fejében. Vajon ellenkezne vele, ha most magával hozná a szobájába és az egész éjszakát vele töltené? Biztos, hogy szikrát szórna a szeme. De valamiért annyira szeretett vele harcolni. Ami a lányról is elmondható volt. Szemmel láthatólag imádta provokálni a férfit.

 Hiába erőlködött nem tudta kiverni a lányt a fejéből. "Talán egy fürdő ellazít. Nem ártana már egy kis melegvíz." Azzal a férfi felállt az ágyról és elindult az onsen irányába.

 Odabenn súlyos pára fedett mindent. Gyorsan ledobta magáról a ruháit, egy törölközőt csavart dereka köré és elhúzta a kicsiny tavacska előtti fusumat. A látványtól, ami a fürdőben fogadta, földbe gyökerezett a lába.

 Naoko éppen abban a pillanatban emelkedett ki a vízből. A vékony alsóruha teljesen átázott és a lány kerek idomaira tapadt. Gyönyörű, hosszú, fekete hajából csöpögött a víz. Barna szemei meglepettséget tükröztek, mikor az ajtó felé fordult.

 Egy pillanatig csak némán figyelték egymást, majd a párás levegőt éles sikoly hangja töltötte meg és Naoko már nyakig merült a vízben. Csupán orra és szemei látszottak ki. Onnan figyelte pirulva a férfit, aki még mindig az ajtóban állt, egy szál törölközővel a dereka körül.

 A lány számára lélegzetelállító látványt nyújtott. Hosszú, ezüst haja térdhajlatáig ért le. Ahogy a gyertya fénye rásütött, itt - ott fényesen csillantak meg az ezüst tincsek. Széles válla, izmos karja és mellkasa volt. Derekán hanyagul megkötve lógott a törölköző. Alig takart valamit a férfiból, így Naoko szemügyre vehette a szellem izmos lábait. Hirtelen azon kapta magát, hogy gondolatai ingoványos talajra tévedtek. "Vajon milyen lenne, ha ezek az izmos karok ölelnének? Hogy nézne rám azokkal a gyönyörű borostyánszemeivel, ha fölöttem könyökölne?" Hevesen rázta meg a fejét az illetlen és arcpirító gondolatokra.

- Mit keresel itt? - Kérdezte a férfi, aki először ocsúdott fel a kábulatból.

- Kaoro - sama engedte meg, hogy használjam az onsent - kezdte Naoko. - Azt hittük már mindenki alszik.

- Értem.

 Sesshomaru lassan besétált a vízbe és alig pár lépésre a lánytól telepedett le.

- Nem mész? - Nézett Naokora. - Az előbb mintha már indulni akartál volna.

 Naoko még vörösebb lett a gondolatra, hogy a férfi előtt sétáljon ki a fürdőből, miközben ez az alsóruha már semmit nem takar kíváncsi szemei elől.

- Inkább maradok, amíg végzel - mondta és körbefonta magát karjaival, majd még hozzátette gondolatban. - "Csak az kéne, hogy meglásd a méregcsíkokat a derekamon."

 Sesshomaru nem szólt semmit csak a lányt nézte. "Gyönyörű." Ez az egyetlen szó jutott eszébe, ahogy felidézte a lány körvonalait. Bár csupán egy pillanatra láthatta és csupán sejthető körvonalakat, mégis gyönyörűnek találta. Nem értette, mi vonzza ebben a nőben, de talán nem is akarta.

- Mond csak - kezdte Naoko és a férfira nézett. - Nem mesélnél kicsit Nyugatról?

 Sesshomaru egy pillanatig döbbenten meredt a lányra, majd ismét felvette rideg jégálarcát, és semmitmondóan félrefordította a fejét.

- Mégis mit meséljek?

- Akármit. Például, hogy mióta uralod Nyugatot. - Bár Naoko teljesen tisztában volt ezzel az információval, mégis valamivel el kellett kezdeni a beszélgetést, ha meg akarta tudni, amire igazán kíváncsi volt.

- Lassan 100 éve - felelt vontatottan a férfi.

- Nahát. Az jó sok idő. Bár, ahogy én tudom Nyugat az elmúlt száz évben csupán katonailag fejlődött. Gazdaságilag igencsak visszaesett.

- Nocsak. Egy szolga, akit ilyen témák foglalkoztatnak?

- Csak szeretek nyitott lenni minden felé - füllentette Naoko.

- Persze - nézett rá a férfi, de nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a dolognak.

- És... miért csak a katonai alapra építesz?

- Ezt hogy érted?

- Mármint világos, hogy az erős katonai háttér bíztató, de azért gazdaság nélkül nem lehet felvirágoztatni egy birodalmat. Ha nem törődsz a tartományaid gazdaságával, azzal tönkreteszed az egészet. Nem elég csak erővel megnyerni egy csatát.

- Értelmes dolgokat mondasz - nézett a nőre Sesshomaru. - Ami számomra teljesen idegen egy nő szájából. Főleg ha az illető halandó.

- Már megint ez a faji különbség. Mi bajod a halandókkal?

- Egyszerűen mások, mint mi.

- Csak mert nem olyan erősek?

- Pontosan.

- Ugyan.

- Nem akarok erről vitatkozni.

 Láthatólag a férfit dühítette ez a téma, így Naoko másvizekre evezett.

- Rendben. Akkor azt mond meg, hogy ki ellen kell ekkora sereget fenntartani.

- Természetesen Kelet ellen.

- Miért?

- Csak, mert Kelet mindig az ellenségeink közé tartozott. Főleg a jelenlegi nagyúr, Yashamaru.

- Mit ártott ő neked?

- Semmit. Ellenkezőleg. Ő mindenáron el akarja tiporni Nyugatot, mert az apámat hibáztatja valamiért, amit el sem követett.

- És téged is ezért bánt? Holott semmit nem tettél ellene?

- Már nem igazán érdekel.

- Ezek szerint gyűlölöd Keletet és mindazt, ami csak kapcsolatban áll vele.

- Valahogy úgy.

 Ez a kijelentés teljesen szíven ütötte a nőt. Hiába lenne őszinte a férfival. Csak megvetné és gyűlölné, csak mert Kelet az otthona. "Miért ő kell legyen a párom? Bárki más megtenné. Miért ő?" Naoko érezte, hogy egy forró könnycsepp gördül végig az arcán. Nem tudta visszafogni magát. Egyetlen szó nélkül követték egymást a könnycseppek, melyek végigszántották az arcát.

 Sesshomaru megérezte a levegőben terjengő sós könnycseppek illatát és megilletődve fordult a lány felé. Tényleg ő sírt. De miért?

- Most miért sírsz? - Kérdezte csendesen.

- Semmiért - fordult el Naoko. - Csak... valami belement a szemembe.

 Naoko teste hirtelen megmerevedett, mikor a férfi erős karjai, annak ölébe húzták őt. Érdeklődve tekintett föl rá.

- Nem akarom, hogy sírj - suttogta a férfi. - Miért nem beszélsz hozzám? Tudod, hogy nem bántanálak. Mond el mi bánt.

 Naoko lassan nyelte a könnyeit. Nem tudott hazudni neki.

- Gyűlölnél, ha beszélnék - mondta, majd hangja egy pillanatra elcsuklott. - Miért akarsz ennyi mindent megtudni rólam? Miért üldözöl folyton?

- Nem tudom. Csak... teljesen máshogy érzem magam a közeledben. Annyira szeretnék mindent tudni rólad, de nem hagyod, hogy megismerjelek. Néha magadhoz engedsz, utána eltaszítasz.

- Te pontosan ugyanezt csinálod. Nem tudok kiigazodni rajtad.

 Sesshomaru a lány szemeit fürkészte. Nem tudott semmit kiolvasni belőlük. Pedig annyi mindent akart látni.

- Miért gyűlölnélek? - Kérdezte. - Mi lehet olyan szörnyű, amiért gyűlölnöm kellene téged?

- Itt van maga a tény, hogy ember vagyok. Miért vagy ilyen kedves egy egyszerű emberrel?

- Te nem vagy egyszerű ember. Legalább ebben ne akarj hazudni.

 "Lehet, hogy rájött? Az nem lehet. Akkor már biztos kérdőre vont volna, és nem az ölébe húzna."

- Honnan veszel ilyesmit? - Kérdezte ijedten a lány.

 Sesshomaru nem válaszolt, csupán egyik kezét Naoko alsóruhája alá csúsztatta, egészen föl a derekáig. A lány megmerevedett a félelemtől.

- Fehér farkas vagy - mondta ridegen Sesshomaru.

 Naoko úgy érezte, még a levegő is lehűlt körülötte.

- Mióta tudod? - Kérdezte elhaló hangon.

- Nem olyan régóta, de ez nem számít. Miért nem mondtad el?

- Változott volna valami, ha szólok róla? - Fordította el a fejét Naoko.

- Igen. Szellem vagy.

- Na és? Attól még gyűlölsz, pedig nem is ismersz!

- Miért gyűlölnélek?!

- Mert keleti vagyok. Ráadásul Yashamaru lánya!

Naoko szeméből ismét megindultak a könnyek, ahogy az előbb megdöbbent, majd szikrázó, dühvel telt, vörös szemekbe nézett.

 


7. rész - Szívfájdalom és ígéret

 

- Kém - suttogta Sesshomaru és egyre növekvő haraggal nézett az ölében reszkető lányra. - Hogy mertél becsapni engem?!

 Sesshomaru hangja bezengte az egész fürdőt. Szorosan megragadta a lány karját és mindkettejüket álló helyzetbe rántotta. Naoko egyre jobban remegett.

- Nem vagyok kém - suttogta és a könnyei még vészesebben öntötték el arcát.

- Ne hazudj nekem! - Üvöltötte Sesshomaru. - Mi mást keresne itt Yashamaru lánya?!

- Nem azt, amire te gondolsz - emelte fel könnyes szemeit Naoko.

 Sesshomaru egy pillanatra megtorpant. Ahogy a lány szemeibe nézett, bűntudata támadt, de haragja ezt az érzését nyomba eloszlatta, ahogy tudatosult benne ismét a tény, hogy legnagyobb ellensége leányát szorongatja.

- Mi másért lennél itt - kezdte ridegen a férfi.

 Bár hangja visszanyerte eredeti ijesztő, rideg hangszínét, ujjai szorítása mit sem enyhült Naoko vékony karjain.

- Nem szándékosan jöttem ide - kezdte a lány. - Épp csak átléptem Nyugat határát, mikor Kinta és a katonák elfogtak és erőszakkal idecipeltek. Nem azért vagyok itt, hogy kémkedjek!

 Kiáltotta kétségbeesetten. Sesshomarunak hirtelen eszébe jutottak a lány egykori szavai.

"- Az én életem sokszor függött már egy hajszálon. 9 évet éltem le rettegésben és bujdosásban. Nem fogok tőled megijedni, bármennyire is akarod."

 Bizony. Egy fehér farkas élete nem könnyű. Valószínűleg azért bujdosott, távol a szüleitől, hogy valamelyest biztonságban legyen. Ezek szerint már 9 éve annak, hogy távol van az otthonától. Ez persze magyarázatot is ad arra, hogy miért volt rajta utazóruha. "És mi van akkor, ha tényleg igazat mond és nem kém? - Gondolkozott Sesshomaru. - Mi van akkor, ha tényleg csak véletlenül keveredett a kastélyba? Igazat mond, különben nem sírna. De lehet, hogy csak megjátssza. Nem lehetek ilyen ostoba. Nem dőlhetek be neki."

- Nem hiszek neked - mondta a férfi és karmai kissé belevájtak a lány karjába, aki erre fájdalmasan szisszent fel.

- De én tényleg nem vagyok kém. - Látszott Naokon, hogy már kezdi elveszíteni az önuralmát. - Miért nem hiszel nekem?! Azt hiszed te vagy a világ közepe és csakis az az igaz, amit te állítasz?! Fogalmad sincs róla milyen életem volt! 9 éve nem láttam a szüleimet! Nap, mint nap attól féltem, hogy melyik szellem fog rám támadni és vajon meghalok e! Aztán erőszakkal elhurcolnak egy idegen kastélyba, ahol a nagyúrról kiderül, hogy a legfőbb ellensége apámnak, ráadásul a kijelölt párom!

 Sesshomaru teljesen ledöbbent. Ő lenne a lány párja? "Akkor ezért rohant el, mikor megcsókoltam." Sokat tudott a fehér farkasokról. A kastély könyvtárában igen sok információt megtalálhatott róluk. De Naoko kétségbeesett szóáradata nem fejeződött még be.

- Ráadásul még bele is szerettem egy szörnyetegbe, akinek a saját érzésein kívül semmi más nem számít! Neked senki más nem fontos, csakis saját magad! Utállak! Gyűlöllek!

 Naoko minden erejét összeszedte, hogy kiszabaduljon a vasbilincsként fogva tartó karok közül, de semmi haszna nem volt erőlködésének. Sesshomaru nem engedte el. Szorosan tartotta a karjait és még hidegebb tekintettel nézett a lányra.

- Még több hazugság, amivel kegyelmet akarsz nyerni?

 Naoko teljesen lesápadt. Hát még ezt sem hitte el. Miféle szívtelen szörnyeteg képes így beszélni? De abbahagyta a kapálózást. Most már nem érdekelte mit tesz a férfi. Ölje meg, ha attól boldogabb lesz, de nem adja meg neki az örömöt, hogy rettegni lássa.

- Akkor tégy, amit akarsz - suttogta Naoko. - De jegyezd meg. Soha nem találkoztam még nálad szörnyűbb és visszataszítóbb alakkal. Előre sajnálom azt a nőt, aki majd egyszer az asszonyod lesz. Még egy ilyen kegyetlen, szívtelen szörnyet nem ismertem.

 Sesshomaru elengedte a lány karját és öntelt vigyorral az arcán nézett rá.

- Takarodj - suttogta. - Ne is lássalak többé.

 Naoko először teljesen ledermedt, de végül a félelem mégis erőt vett rajta. Kipattant a vízből, felnyalábolta a ruháit és kiszaladt a fürdőből.

 Szobájában, amilyen gyorsan csak tudta, magára kapkodta utazó ruháját és kirohant a hatalmas ajtón. Ki a kastélyból, minél messzebbre ettől a férfitől. Soha többé nem akarta látni. Soha többé nem akarta hallani a hangját. De tudta, hogy soha nem fogja elfeledni. Soha nem fogja elfelejteni azt az édes, de mégis kínzó érzést, amit ez a férfi ébresztett benne. Örökre halandóként éli le az életét, mialatt örökre kísérti Sesshomaru emléke. Könnyei ismét elöntötték az arcát, de ő nem törődött velük. Úgy érezte, hogy lelke egy részét az imént tépték ki, és a seb örökre fájdalmasan fogja emészteni. Csak rohant, keresztül az erdőn. Nem nézte, merre fut, csak minél messzebbre akart kerülni tőle, akit az első perctől fog, tiszta szívéből megszeretett.

"Sesshomaru. Örökké szeretni foglak."

 

 Sesshomaru még percekig állt a forró vízben és folyton csak a lány rémült, fájdalmas tekintetét látta, mielőtt az elszaladt a fürdőből. Folyton csak a lány szavai visszhangzottak a fejében és szíve fájdalmasan sajgott minden levegővételre.

"Ráadásul még bele is szerettem egy szörnyetegbe, akinek a saját érzésein kívül semmi más nem számít."

"Miért kellett találkoznom veled? - Hajtotta hátra a fejét a férfi.- Miért kellett rád néznem? Miért kellett belépned a szívembe? Miért szerettelek meg? Miért?"

 Zúgott a feje és fájt a lelke. Épp az imént zavarta el a nőt, akibe talán egész életében szerelmes lesz. És ismét érezte azt a fájdalmas, iszonyatosan kínzó érzést, amit alig 100 éve kellett éreznie. Ismét elveszített valakit, akit szívéből szeretett.

  Lassan, vontatottan kilépett a vízből és felöltözött, majd visszament a szobájába. Úgy döntött többé nem törődik a lánnyal. Ugyanúgy, ahogy apját, Naokot is elrejti a szíve legmélyén, és soha többé nem gondol rá. Soha többé nem gondol a nőre, aki képes volt szerelmet ébreszteni benne.

 

 Naoko az egész éjszakát az erdőben töltötte. Szinte egy szemhunyásnyit sem aludt. Tudta, hogy nem lett volna biztonságos elaludnia, mert bármelyik kóbor oni rátámadhatott volna.

 Alig egy órája kelt fel a nap, mikor egy falu körvonalait pillantotta meg a távolban. "Talán itt kaphatok tiszta ruhát és némi ételt - gondolta a lány."

 Nem akart ismét Sesshomarura gondolni, de szemei előtt ismét felderengett a férfi kedves arca. Azt az arcot örökre megőrzi. Azt arcot, ami aznap este tekintett rá, mikor kilépett a dolgozószobájából. Hirtelen eszébe jutott, hogy a levél még mindig nála van. Sietve elővette a kimonója ujjából és széthajtotta."Az egyetlen emlék, amit megőrizhetek tőled. Úgy fogok vigyázni rá, mint a saját életemre, de esküszöm, többé nem ejtek egyetlen könnycseppet sem érted. Örökre egy szép emlék maradsz a szívem legmélyében."

 

 


8. rész – Egy csókod az életem

 

 A falucska ugyan nem volt valami nagy, de annál bőkezűbb és kedvesebb emberek lakták. Szívesen adtak ruhát és ételt Naokonak, aki hálásan köszönte meg, majd tovább indult. Nem tudta még merre fogja vinni az útja, de azt tudta, hogy nem haza, Keletre. Oda már többé úgy sem térhet vissza. Nem válhat szellemmé, hisz a férfi, aki a párja, soha többé nem fog az útjába kerülni. Úgy döntött inkább vándorként éli le hátralévő életét és gyógyító erejével - az egyetlen szellemerővel, amit születése óta birtokol - segít az arra rászorulókon.

 Már lassan egy hete úton volt, de semmi említésre méltót nem talált. Kissé fáradtan, de még mindig céltalanul folytatta az útját. Minden éjjel, bármikor lehunyta a szemét, ismét viszontlátta a szeretett férfit.

 

 Sesshomaru elmúlt egy hete sem telt jobban. Mindegy volt mibe fogott bele, mit csinált éppen. Folyton a lány mosolygós arca, kedves szemei lebegtek előtte. Kínozta a bűntudat és minduntalan, egyre gyakrabban ötlött fel benne, hogy talán Naoko igazat mondott. Mi van akkor, ha tényleg nem kémkedni jött ide? És mi van akkor, ha a szavai is mind igazak? Ismét felcsengtek emlékeiben a lány szavai, melyeket mély döbbenet, de ugyanakkor végtelen elégedettség követett.

"- Ráadásul még bele is szerettem egy szörnyetegbe, akinek a saját érzésein kívül semmi más nem számít!"

"Ugyan. Ez teljes képtelenség. Higgyem el, hogy tényleg belém szeretett? De... a szemei. Nem tudom elfelejteni a fájdalommal teli szemeit. Sírt, mert azt mondtam, hogy utálok mindent, ami keleti. De ez igaz. Tényleg utálok mindent és mindenkit, akinek köze van Kelethez. De... őt nem. Őt nem tudom utálni. De miért nem? Én... nem akarom. Nem. Én nem érzek iránta semmit. Csak egy halandó, semmi több. Nem érzek iránta semmi mást, csak... szánalmat. Igen. Szánalmat. Csak játszani akartam vele. De... mikor... sírt, mintha... Annyira fájt látni a könnyeit. Én... nem az nem lehet. Nem és nem."

 De sajnos Sesshomaru sem tagadhatta magában, pedig minden porcikájával igyekezett. Hiányzott neki Naoko. Nem tudta mit kéne tennie. Menjen a lány után és hozza vissza? Nem. Azzal csak azt ismerné be, hogy ő tévedett. Márpedig a büszkesége nem fogja engedni, hogy ilyet tegyen.

- Akkor mégis mit csináljak?

 Teljesen tehetetlennek érezte magát.

- Uram! - Rontott be Kinta a dolgozószobába.

 Nem kopogott csak kivágta az ajtót és egyenesen Sesshomaru elé állt.

- Újabb jelentést kaptunk a határról, uram - kezdett bele a mondókájába. - Az a különös hadsereg ismét lecsapott egy falura. Az emberek azt állítják, hogy a rájuk támadó katonáknak semmi sem ártott. Sem nyíl, sem kard. De még akkor sem álltak meg, ha elvesztették a fejüket.

- Tessék? - nézett a férfira Sesshomaru.

- És... még azt is mondták, hogy...

- Igen?

- Mérges gőz áradt belőlük és lila vérük volt, uram.

"Nem árt nekik még a lefejezés sem. Lila a vérük és mérgezőek. Nem... az... lehetetlen. De pontosan ott bukkantak fel, ahol annak idején..."

 Sesshomaru szeme elkerekedett és egy pillanatra elfogta a rémület. Megtörtént az, amitől félt.

- Kinta... - nézett föl a katonára. - Nekem most el kell mennem. Amíg távol vagyok, rád bízom a kastélyt és az embereket.

- De uram. Nem visz magával senkit?

- Nem.

 Sesshomaru azzal hátat fordított a férfinak és kiviharzott a szobából.

 

 Naoko alig egy órája érkezett meg egy alig pár órája megtámadott faluba, mikor egy nő rohant oda hozzá. A könnyei megállás nélkül potyogtak, de tekintete olyan kemény volt akár a jég.

- Youkai - sama... - kezdte könyörgően. – Könyörgöm, segítsen.

 Naoko összezavarodva nézett a nőre.

- Minek nevezett? - kérdezte tőle. - Azt hiszem, összekever valakivel. Én papnő vagyok.

- Nem, ön nem az - állította váltig a nő. – Könyörögve kérem, segítsen.

- De én tényleg papnő vagyok.

- Kérem. Én... születésem óta nagy erők birtokában vagyok. És egy szellemet még félholtan is felismerek. Azért kérem a segítségét, mert egy szellemmel, csak egy szellem szállhat szembe.

- Szellemmel?

- Igen. A nagy kastély a hegyekben. Ott lakozik maga a Sátán.

- Ó, nem. A Sátán a Nyugati kastélyban lakozik.

 A nő megilletődve nézett Naokora, mire az rögtön észbe kapott.

- Ne haragudjon. Csak nem rajongok Nyugat nagyuráért.

- Youkai - sama - szorította meg a nő Naoko kezét. - Ölje meg a démont. Már elpusztította a falumat, és ezt a falut is ő támadta meg. Egy ördögi sereget vezet és a kardja még ördögibb. Élőholtakat csinál azokból, akiket megöl. És ezek az élőholtak megállíthatatlanok. Az a démon azt mondta, el akarja foglalni egész Japánt. És képes mindenkit megölni. Könyörgöm, segítsen.

 Naoko szánakozva nézett a nőre, de végül csak bólintott.

- Rendben. Megnézem mit tehetek.

 

 Naoko még aznap este elindult a hegyek közt rejtőző kastély felé. Nem tudta mi fogja ott várni. Amit a faluban attól a nőtől hallott, nem volt valami bíztató. De abban sem volt biztos, hogy túl sokat tehetne, hisz csupán egy egyszerű halandó erejével bírt.

 Az erdő egyre jobban sötétedett és ő az orra hegyéig sem látott.

- Jobb lesz, ha megállok itt éjszakára.

 Épp leült volna egy fa tövébe, mikor hirtelen az égből, a földre huppant valami és pontosan mellette ért földet. Viszont sikoltani nem tudott, mert az idegen saját ajkaival némította el. Hiába kapálózott, két erős kar fonta körbe a derekát és a csók nem hagyta szóhoz jutni. Naoko pedig akkor döbbent meg teljesen, mikor démonjelei felvillantak.

 A férfi lassan elengedte és Naoko egy pillanatig egy aggodalommal telt, borostyán sárga szempárba nézett bele.

- Sesshomaru - suttogta.

 Ahogy ajkait elhagyta ez a név, a férfi tekintete megkeményedett, és szokásos ridegségét öltötte fel.

- Nem kéne hangoskodnod - szólt. - Főleg, ha ellenséges területen vagy.

 A lányt hirtelen kirázta a hideg, ahogy ismét meghallotta a férfi hangját és újra egyetlen karnyújtásnyira állt tőle. Hirtelen minden fájdalma, félelme tovaszállt és csak Sesshomaru maradt. Ahogy a hold fénye bevilágított a fák lombkoronáján, Naoko teljes díszében csodálhatta meg a férfit.

- Mit keresel itt? – kérdezte a lány óvatosan.

- Ezt inkább én kérdezhetném - mordult föl a férfi. - Mit keresel még mindig Nyugaton? Ráadásul ilyen veszélyes helyen?

- Egy falusi kért meg, hogy nézzek utána egy démonnak. Ezért vagyok itt. De nagyon meglep, hogy pont beléd botlottam. Azt hittem többé már nem fogunk találkozni.

- Elég nyugodt vagy, ahhoz képest, hogy hogyan váltak el útjaink - nézett szemrehányóan a nőre Sesshomaru.

 Naokot hirtelen elfutotta a méreg. Minden öröme, amit a férfi megjelenése okozott, most egy pillanat alatt elszállt.

- Igazad van. Most őrjöngenem kéne és jól kiosztani téged, hogy hogy merészeltél úgy beszélni velem! És igen azt fogom tenni!

 Sesshomaru egy szempillantás alatt a fának szorította a nőt.

- Mondtam, hogy ne hangoskodj - suttogta a fülébe.

 Naoko megborzongott, ahogy bőrét simogatta a férfi forró lehelete.

- Akkor próbálj megállítani.

"Miért provokálom? Miért akarom, hogy megcsókoljon? - kérdezte magától Naoko. - Ennyire hiányzott volna? Talán én is neki. Mert akkor nem nézne így rám. Túl nagy hozzá a büszkesége."

 Sesshomaru elmosolyodott és mélyen a lány szemébe nézett.

- Állítsalak meg? - kérdezte.

 Ajkaik puhán értek össze. Sesshomaru most már csak magához húzta a lányt, aki viszonozta az ölelését. Bármennyire is próbálták tagadni, mindketten fuldokoltak egymás hiányától és ez a csók most olyan volt számukra, mint egy lélegzetvételnyi levegő, ami az életet jelenti.

 


9. rész – Bocsáss meg

 

 Percekig álltak még, egymást ölelve. Naoko volt az első, aki megtörte a pillanatot. Lassan felemelte a fejét és félve tekintett Sesshomarura.

- Tényleg igazi szellem vagy – mosolyodott el a férfi.

- Nem értelek – szólalt meg Naoko. – Miért vagy itt?

- Nem az érdekel, hogy miért vagyok itt – hunyta le a szemét Sesshomaru. – Inkább az érdekelne, hogy miért vagyok itt veled, nem igaz?

 Naoko csak nézte őt. Nem tudta eldönteni mit akar tőle a férfi. Amikor elzavarta… a hangja, a szeme… olyan volt akár egy szörnyetegé. Most meg a karjában tartja és alig egy perce olyan szenvedéllyel csókolta. Egyszerűen nem tudta megérteni.

- Nem értelek – ismételte Naoko. – Nem értem mit akarsz tőlem.

- Hiányoztál.

- Persze.

 Naoko arcán keserű mosoly terült el. Nem hitt neki. Egyszerűen nem tudott hinni neki. Megérdemelné, ha ismét felpofozná, és faképnél hagyná. De nem tudott megmozdulni. A lába földbegyökerezett, mikor a jeges borostyán szemek rabul ejtették.

„Miért van még mindig hatalma fölöttem? Hogy tudom még mindig ennyire szeretni? Gyűlölnöm kéne. Ahogy akkor beszélt velem… Gyűlölnöm kell őt. Nem engedhetem megint közel magamhoz. Nem akarok tovább szenvedni.”

- Naoko – emelte fel a lány fejét gyengéden Sesshomaru. – Bocsáss meg nekem.

 Naoko teljesen elvesztette a fonalat. Most már végképp nem értett semmit.

- Bocsássak meg? – ismételte a szavakat, mint aki fel sem fogta a jelentésüket.

- Igen. Amit akkor mondtam, már ezerszer megbántam. Hidd el. Iszonyatosan nehéz most itt állnom és bocsánatot kérnem valakitől. Soha azelőtt nem kellett megalázkodnom nő előtt.

- Ó, igen – lépet dacosan hátrébb a lány. – Hogy is felejthettem el? Hisz Nyugat nagyura áll velem szemben. Ő nem alázkodik meg senki előtt, mert mindig csak ő előtte alázkodnak meg.

- Naoko. – Sesshomaru a lány elé lépett, megragadta a karját és egyetlen pillantásával elhallgattatta. – Érted akár az egész világ előtt megalázkodnák!

 Naoko szeme tágra nyílt döbbenetében. Tényleg ez az a férfi, aki hetekkel ezelőtt elzavarta őt a kastélyból? Tényleg ugyanaz a férfi áll előtte?

- Bocsáss meg – hajtotta le végül a fejét. – Bocsáss meg nekem. Ezerszer megbántam, amit mondtam neked. Amikor a kastélyba jöttél, felbolygattad az életem. 100 év után ismét élet volt a nyugati kastély falai közt. És ismét boldogság volt a szívemben. Nem akartam. Nem akartam újra átadni a szívem valakinek. Megfogadtam, hogy nem engedek újra senkit a közelembe. Nem akartam újra szenvedni. De, te… Nem volt választásom.

 Naoko nem hitt a fülének. Épp most vall neki szerelmet Nyugat rettegett és jég szívű ura? De Sesshomaru monológja még mindig nem ért a végéhez.

- Én… nem tudom mit vétettem apád ellen. Nem tudom mi oka a gyűlöletének. Már ennyi év után nem is érdekel. Csak azt tudom, hogy bármennyire is utáltam mindent, ami keleti, legalább annyira szeretlek.

- Hogy mi? – Naoko fejében még mindig ott visszhangzott ez a szó, „szeretlek”.

- Szeretlek.

 Sesshomaru talán évszázadok óta először, de ismét mosolygott. Csak nézte a nőt maga előtt, aki képes volt egy egész világot megváltoztatni benne. Csak nézte őt és nem tudott betelni a látvánnyal. Tudta, hogy ennyivel még nem intézte el, amit ellene tett, de abban is biztos volt, hogy nem akarta többé elengedni őt. Kerüljön bármibe is. Még ha háborút is kell megnyernie érte, ő akkor is harcolni fog azért, hogy ez a nő legyen a felesége.

 Naoko még mindig értetlenül állt előtte. Mi változott meg? Folyton csak ez járt a fejében. Higgyen neki? Vagy ez csak egy újabb mocskos húzás, amivel tönkre akarja tenni? Mit tegyen? Mit válaszoljon most erre?

- Én… - kezdte végül. – Nem tudom mit felelhetnék? Mond mit vársz tőlem?

- Csak annyit, hogy szeress. És, hogy bocsáss meg, azért amit tettem. Nem kívánok semmi mást. Csak szeress.

- Sesshomaru. Csak ennyivel nem tudsz jóvá tenni mindent.

- Tudom. Tudom. Szabj ki rám akármekkora büntetést, csak maradj mellettem. Semmi mást nem kérek.

 A lány csak nézte őt. Ott állt előtte az addig legyőzhetetlennek hitt férfi, megtörten. Könyörgött neki. Pedig Naoko azt hitte, számára ez a szó ismeretlen. És mégsem.

- Én…

 Naoko épphogy belefogott mondandójába, mikor a fák közül egy hatalmas oni lépett ki. Épphogy csak volt idejük elugrani a hatalmas mancsok elől. Sesshomaru egy fa tövének nyomta a lányt.

- Te itt maradsz! – Csupán ennyit szólt és a következő pillanatban, már az oni felé csapott.

 Naoko idegesen figyelte az eseményeket. Most, hogy átalakult egy órára, könnyedén követte a két villámgyorsan cikázó szellemet.

 Sesshomaru alig pár perc elteltével, egyetlen jól irányzott csapással kettészelte ellenfelét. Egyetlen undorodó pillantás után elegánsan fordult meg és Naoko felé indult. Viszont hatalmasat tévedett, ha azt hitte végzett a szörnyeteggel.

- Sesshomaru, vigyázz! – sikoltott Naoko, de már késő volt.

 Az oni egyetlen erőteljes ütése egy fának passzírozta az ifjú kutyaszellemet. Sesshomaru egy pillanatig nem kapott levegőt. Érezte, hogy vértje és felsőruházata darabokban lóg rajta, majd forró nedvesség borítja el a hátát. Végül csupán a megnyugtató sötétség.

 Naoko rémülten figyelte, ahogy a férfi eszméletlenül rogy össze a fa tövében – melyből már csak egy kettétört csonk maradt – és hogyan árasztja el hátát a vér.

 Az oni ekkor felé fordult. Kettévágott testéből lilás, bűzös folyadék csordogált vér helyett. Naoko undorodva figyelte, miközben a vér egyre hangosabban dübörgött a fejében. Tudta, hogy most van elég ereje, hogy legyőzze ezt a gusztustalan lényt, de vajon hogy csinálja? Azt sem tudja milyen hatalma van, de még azt sem, hogyan tudná használni.

 Rémült gondolatai sorra követték egymást. Egy pillanatra ismét Sesshomarura nézett. Tudta, ha nem tesz gyorsan valamit, a férfi el fog vérezni. Cselekednie kell. És hirtelen, mint egy varázsütésre a félelem eltűnt. Csupán higgadtság és végtelen nyugalom maradt a helyén. Naoko úgy döntött mindent az ösztöneire bíz. Érezte ahogy ereje percről – percre hatalmasabb lesz, és már – már eltöltötte az egész lényét.

 Mikor már azt hitte soha többé nem ér véget ez a pillanat, minden újra a helyére került. Ő felemelte jobb kezét és tenyerét az oni felé fordította. Egész testét körbeölelték a kékes lángok, majd mint egy lángcsóva a tenyeréből tört elő hatalmas ereje. Egy pillanat alatt hamuvá lett az ellensége. Naoko még egy röpke percig megdöbbenve állt és csak bámulta a tenyerét. De Sesshomaru egyetlen éles levegővételére magához tért.

 Sietve a férfihoz rohant és az ölébe húzta.

- Sesshomaru – suttogta Naoko, mire ő résnyire kinyitotta a szemét. – Ne aggódj, haza viszlek. Meg fogsz gyógyulni.

- Még… - kezdte szaggatottan a youkai. – nem… válaszoltál.

 Naoko csak elmosolyodott majd egyetlen gyöngéd csókjával elnémította. Érezte, ahogy ereje ismét visszatér és csak remélni tudta, hogy egyetlen óra elegendő lesz, hogy visszaérjen a nyugati kastélyba. Szorosan magához ölelte az ájult szellemet, lehunyta a szemét, és a kastély képére koncentrált.

 Ekkor mindkettejüket kékes – fehér izzó lángok ölelték körbe és kicsiny gömbbé zsugorodtak össze. Ez a gömb pedig a gondolatnál is gyorsabban röppent fel a levegőbe.

 

 Egy sötét kastély még sötétebb termében, egy hatalmas székben ült egy férfi. Arca beleveszett a homályba, mely az egész termet uralta. De az előtte felállított tükör annál is fényesebben ragyogott. A férfi onnan követte végig az oni támadását. Látta Naoko elképesztő hatalmát és magát a gyönyörű nőt. Ajkán kaján, gonosz vigyor játszott. „Ő lesz az. Kelet úrnője, az elveszett fehér farkas. És Sesshomaru, Nyugat nagyságos ura.” Erre a gondolatra feje a szék másik oldalához támasztott kard felé fordult.

 A nemes penge, mely egykor egy annál is nemesebb szellem birtokában volt. Markolata és pengéje ezüstösen csillogott a rájuk vetődő gyertyafényben. És markolata végén, a rózsaszín gömbön két fényes, kék szempár villant meg. „Ahogy a kard az enyém lett előtted, úgy szerzem meg a nődet is.”

 

 Épphogy csak elég volt az az egy óra, hogy visszaérjenek a kastélyba. Naoko kimerülten ereszkedett le a földre és épphogy talpa elérte azt, testét elhagyta minden ereje.

- Naoko! – kiáltott fel illetődötten egy férfi hang.

 Naoko felemelte a fejét és kérlelő tekintettel fordult Kinta felé.

- Kérlek most ne kérdezz, csak segíts.

 Kinta ekkor pillantotta meg a tépett ruhájú, vérben fürdő Sesshomarut. Több sem kellett neki. Azonnal átvette a kimerült nőtől a férfit és a kastély felé kiáltott.

- Yura, Kaoro – sama!

 Hirtelen két nő bukkant fel a tó mellett.

- Sesshomaru – sama! – Kaoro hirtelen olyan fehér lett akár a hó, de magabiztosan intett Kintanak. – Azonnal hozd be!

 Kinta nem tétovázott. Naokoval a sarkában azonnal a kastély felé eredtek. Odabent nem kevés csodálkozó, majd rémült tekintet fogadta őket. A katonák aggódva néztek urukra, majd a szintén vérben fürdő Naokora. Majd ketten hárman gyorsan Kinta segítségére siettek és felvitték Sesshomarut a lépcsőkön.

- Te itt maradsz – állította meg Kaoro Naokot.

- De…

- Semmi de! Azt mondtam itt maradsz!

 Azzal a nő már fel is trappolt a lépcsőn. Naoko még egyetlen pillantást vetett a youkaira, majd idegesen csörtetett ki a kastélyból.

 

10. rész – Mentsd meg Sesshomarut

 

 Csak teltek az órák és a nő egyre feszültebb lett. A nagyteremben szinte kézzel tapintható volt az idegesség. A kastély szinte minden lakója itt gyülekezett és várták a híreket, vajon uruk túlélte - e a szörnyű sebeket. Minden csendes volt, szinte semmi sem mozdult. Naoko már az idegösszeroppanás szélére került, mikor hirtelen kivágódott a keleti szárnyra vezető ajtó és Kinta idegesen csörtetett le rajta.

- Magyarázatot várok! – dörrent rögtön a lányra.

 Naoko csak nézte egy darabig. Már várta mikor jön el ez a pillanat, de hirtelen azt sem tudta mit feleljen.

- Hogy van Sesshomaru? – Nem érdekelte más csak a férfi.

 Kinta szemei szikrát szórtak. Utálta, hogy a lány nemesi felsőbbrendűséggel hárítja a kérdéseit, és semmibe veszi őt.

- Azt mondtam, magyarázatot várok! – emelte meg a hangját és dühösen, parancsolóan tekintett Naokora.

- Mégis mit kéne megmagyaráznom? – sóhajtott végül. – Szerintem nincs olyasmi, amire te egyedül ne jöttél volna már rá.

- Magyarázd meg, hogy lehet az, hogy szellemgömbként érkezel a kastélyba, majd a szemem előtt változol szellemből halandóvá? – Kinta ugyan csendesen beszélt, szavait mégis mindenki hallotta.

 A moraj mennydörgésként hatott a teremben. Mindenki hitetlenkedve fordult az egyszerű cselédlány felé, és immár ők is érdeklődve várták a magyarázatát.

- Mégis szerinted mit jelent?! – kelt ki magából Naoko is.

 Csak tudni akarta, hogy Sesshomaru jól van e, ehelyett most vitáznia kell semmi dolgokon.  Kinta csak nézte a nőt. Hát sejtése valóban beigazolódott. A nő valóban szellem. Nem hiába volt mindig ilyen fura érzése vele kapcsolatban. De vajon ki ő és honnan jött? Tudta, hogy nem kap majd választ, mégis megpróbálkozott az egyszerű kérdéssel.

- Ki vagy te?

 Naoko ezen már végképp nem óhajtott vitázni. Most csak és kizárólag egy valaki számított. Mégpedig Sesshomaru. Kíméletlenül félrelökött mindenkit az útjából és felrohant a lépcsőn, egészen a férfi szobájáig. Ott minden előzetes nélkül nyitott be a szobába, és egyenesen a youkaihoz lépett.

 Sesshomaru ájultan, de immár bekötözött felsőtesttel feküdt az ágyon. Egész teste verejtékben úszott a magas láztól. Naoko csak nézte őt, és szívét összeszorította a félelem. Félt, hogy elveszítheti a férfit.

- Mégis mit képzelsz te lány?! – mordult rá Kaoro és elkapta a könyökét. – Azonnal kimész innen!

- Hogy van? – kérdezte higgadtan Naoko.

 Bár nem akarta, mégis hangja olyan jeges hangszínt ütött meg, akárcsak Sesshomarué. Kaoro egy pillanatra megrémült tőle, majd ismét magabiztosan tekintett a fölé magasodó lányra.

- Már jobban – engedte végül el a karját és egy lépést hátrált. – De ha akár egy percet is késtek… meghal.

 A nő szíve nagyot dobbant. A lelkét szorító kellemetlen érzés valamelyest enyhült, de tudta a veszély még mindig nem múlt el. Öröme viszont nem tarthatott sokáig. Úgy érezte menten meghasad a szíve, mikor ismét meghallotta Kaorot.

- De ez koránt sem elég. Olyan sok vért veszített, hogy félek nem éri meg a reggelt.

 Naoko olyan gyorsan fordult hátra, hogy félő volt kitörik a nyaka a hirtelen mozdulattól.

- Mi? Az… nem lehet – remegett a hangja és érezte, elhagyja minden ereje.

 Épphogy sikerült megszereznie a férfi szerelmét, erre most meghal? Nem. Azt nem fogja engedni. Bármit megtesz, de nem fogja hagyni, hogy Sesshomaru feladja. Nem fogja épp most elveszíteni.

- Menj ki lányom – lépett újra hozzá az asszony és karjánál fogva az ajtó felé tuszkolta. – Nem kívánatos a jelenléted a közelében, értsd meg.

- Tessék? – háborodott fel Naoko. – Mi az, hogy nem kívánatos?! Mégis, hogy érti ezt?! Azonnal eresszen el!

 De Kaorot semmi sem állíthatta meg. Egyetlen lökéssel a folyósóra kényszeríttette a hevesen hadakozó lányt és bevágta előtte az ajtót. Naoko ökleivel hatalmasot csapott rá, de tudta semmi értelme. Az asszony nem fogja beengedni Sesshomaruhoz, viszont ő nem fog meghátrálni. Ha törik, ha szakad, bejut a férfihoz. Csupán a megfelelő alkalomra lesz szükség.

 Úgy tervezte előbb Kintat próbálja jobb belátásra téríteni, mielőtt katonák tömkelege fog rárontani. Épphogy a lépcsőhöz ért, mikor hangos kiabálásra lett figyelmes. Óvatosan megbújt az árnyékban és onnan követte a csarnokban lezajló eseményeket.

- Kinta – sama! – rontott be a futár lélekszakadva a hatalmas csarnokba.

- Jin – nézett rá meglepetten a férfi. – Mi a fene történt, hogy így kellett rohannod?

- Uram… uram… nagyon nagy baj van.

- Mégis mi történt? – vált érdeklődéssel vegyes aggódóvá a kapitány hangja.

- Uram… néhány falu fellázadt.

- Mi?!

 A katonák és szellemek egyszerre kapták fel a fejüket a nem kívánt hírekre. Nem elég, hogy uruk súlyosan megsebesült, még belső viszályok is sújtják a tartományokat? Ez valóságos katasztrófának ígérkezett.

- De miért? – kérdezte értetlenül a férfi.

- Uram… nincs elég élelem. Az emberek halálra dolgozzák magukat a földeken. Nem hajlandók tovább így élni. Ha kell a biztos halál tudatában is, de szembeszállnak urunkkal a jobb élet reményében.

- Azt majd meglátjuk. Ha kell, erővel fogjuk visszakényszeríteni őket a földekre! Azonnal induljanak katonák a lázongók ellen. És minden ellenállót megölni!

- Megállj!

 Mindenki a hang irányába kapta a fejét. Naoko dühtől szikrázó szemekkel, teljes felháborodott, nemesi mivoltában magasodott Nyugat kastélyának népe fölé. Nem hitte el, amit az imént hallott. Valóban képesek így bánni a néppel? Nem csoda, hogy ilyen borzalmas viszonyok uralkodnak Nyugat gazdaságában, ha mindent így intéznek el.

- Te ebbe ne szólj bele – nézett rá elszántan a férfi. – Nem a te dolgod ez az ügy.

- Már miért nem? – Naoko legalább olyan kihívóan válaszolt vissza, ahogy az imént a férfi, de hangja annál inkább keményebb volt. – Mégis mi jogon mészároltatnál le ártatlanokat, akik az életükért és a jogaikért harcolnak? Talán nekik nincs joguk az élethez? Talán nekik nincs joguk dönteni a sorsuk felett? Mégis milyen alapon hozol te döntést felettük?

 Kintat vérig sértették a nő szavai. Vajon ő hogy jön ahhoz, hogy így beszéljen vele?

- Neked semmi közöd ehhez! – ismételte makacsul.

- Lehet… - mosolyodott el Naoko. – Valóban nincs közöm az ügyeitekhez. De talán segíthetnék, hogy ne holmi ostoba belső viszálykodás vonja el a figyelmedet arról, hogy segíts uradnak felgyógyulni. Legyen az első ő. A többit pedig bízd rám. Nem kell fölöslegesen vért ontani.

- Mégis…

- Kinta – lágyult el a nő hangja. – Bízz bennem. Segíts Sesshomarunak. Ha nem teszünk semmit, esélye sincsen.

 Kinta egy szót sem szólt. Ő maga is tudta milyen állapotban van a nagyúr. Nem akart mást, csak segíteni a férfin. De ezt az ügyet sem hagyhatta figyelmen kívül. Bízott a lányban minden feltétel nélkül, de most… Vajon mit tehetne ő?

- Gyere velem – indult el Kinta Naoko felé, hátrahagyva mindenkit.

 Egyenesen Sesshomaru dolgozószobájába mentek. A férfi bezárta maguk mögött az ajtót, majd komoly tekintettel Naoko felé fordult.

- Addig nem fogok innen mozdulni, míg nem vagy hajlandó választ adni nekem – jelentette ki elszántan és az ajtónak dőlve meredt a nőre.

 Naoko ajkát gondterhelt sóhaj hagyta el. Nem tántoríthatta el a férfit, így jobbnak látta, ha inkább válaszol neki.

- Ígérd meg, hogy ami most elhangzik, az nem hagyja el e szoba falait. – Kinta csak bólintott így Naoko folytatta. – Igen. Valóban szellem vagyok. Nem épp a legszokványosabb, de szellem vagyok. Tudom, hogy nem fogsz örülni annak, amit most hallasz, de azt előre kell bocsátanom, hogy nekem egyedül Sesshomaru fontos, és semmi közöm apám ostoba bosszúhadjáratához.

- Az apád? – Kinta kezdte elveszíteni a fonalat.

- Igen. Az apám, Kelet ura.

- Kelet… ura?

 A férfi teljesen ledermedt. Nem hitt a fülének. Tehát, akkor magát Kelet hercegnőjét ejtették foglyul? Ha ez kiderül, biztosan kitör a háború. Naokonak igaza volt. Ez az információ nem hagyhatja el ezen szoba falait. De ha jobban belegondol, akkor ez a nő nem átlagos szellem. Ő egy…

- Az lehetetlen – motyogta még mindig őt bámulva. – Te… fehér farkas vagy?

 Naoko csak bólintott. Érezte, hogy túl sok információ volt ez egyszerre Kinta számára. Várt még néhány percet, majd újra megszólalt.

- Kinta… Tudnod kell, hogy nem azért vagyok itt, hogy Keletnek bármilyen információt adjak ki. Sőt nincs semmilyen okom bántani titeket. A véletlen vagy talán a vak sors vezérelt titeket abba a faluba. Talán az volt a sorsom, hogy ide kerüljek és megismerjelek benneteket. Mindezidáig gyűlöltem Nyugatot. Gyűlöltelek benneteket, mert engem gyűlöletben neveltek fel. De mikor szépen lassan itt mindenki a barátommá vált, ahogy szépen lassan beleszerettem Sesshomaruba, rá kellett ébrednem, hogy hazugság mindaz, amiben eddig éltem. Egyetlen vágyam, hogy Sesshomaru mellett lehessek. Ugye hiszel nekem?

- Sesshomaru tudja ki vagy? – lépett egyet előre Kinta.

- Igen – bólintott a nő, majd elképedve nézett az elé letérdelő kapitányra. – Kinta…

- Ha urunk téged választott, akkor én is halálomig szolgállak, úrnőm.

- Kinta…

 A férfi végül felállt és egyenesen a polchoz lépett, majd megannyi irattal a kezében fordult ismét Naoko felé.

- Ezek az elmúlt 100 év gazdasági feljegyzései. Könyörgöm, találj valami megoldást. Mentsd meg Nyugatot.

 Naoko elvette a papírokat, az asztalra rakta és elszántan fordult ismét vissza.

- Mindent megteszek ennek érdekében, de legelőször is Sesshomarun kell segítenünk.

 Kinta bólintott, majd mindketten átmentek a szemben lévő szobába, ahol Kaoro rögtön Naokonak ugrott.

- Mégis mit keresel már megint itt?! – rivallt a lányra. – Nem megmondtam, hogy nem vagy itt kívánatos személy? Azonnal menj kifelé!

- Kaoro – san! – lépett Kinta a nő elé. – Kérem, most menjen el.

- De…

- Menjen!

 Az asszony összerezzent a morgással vegyített, dörrenő hang hallatára és megalázkodva, lehajtott fejjel távozott a szobából.

- Nem voltál kicsit túl kegyetlen? – fordult kétkedve Kinta felé Naoko.

- Erre most nem érünk rá – lépett közelebb Sesshomaruhoz. – Tedd meg, amit tudsz.

 Naoko bólintott, majd a férfi ágyához sétált. Lassan hajolt fölé és puhán érintette ajkait a youkai nagyúréhoz. Szinte égette a bőrét Sesshomaru láztól felhevült teste. Majd az ismerős érzés lángolt fel benne, s testét elöntötte hatalmas ereje. Csupán ez a pár óra elég volt arra, hogy kitapasztalja, hogyan működik átváltozása. Ha túl nagy erőkifejtést végez, rögtön elveszíti az erőtartalékait és ismét emberi alakjába tér vissza. Tehát, amennyi ereje most van, az csupán arra elég, hogy begyógyítsa a hatalmas vágást a szellem hátán, és némileg segítse a felépülésben, de ahhoz hogy teljesen rendbe jöjjön, Sesshomarunak minden erejére szüksége lesz.

 Kezét lassan a szellem fölé emelte és a kékes fény körbeölelte mindkettejüket. Naoko érezte, hogy ereje minden pillanattal gyorsabban fogy. Közel három percen át tudta fenntartani ezt az állapotot, majd ismét emberi alakban ült az ágy szélén és kimerülten hanyatlott a forró, izmos mellkasra. Egy pár pillanatig még várt, hogy légzése ismét normális legyen, majd felállt és Kinta felé fordult.

- Megtettem, amit lehetett. A többi már csak rajta múlik.

 Kinta bólintott, majd Naoko elhagyta a szobát. Kissé kimerülten, de annál elszántabban nyitott be a dolgozószobába és elfoglalta Sesshomaru helyét az asztal mögött. Majd papírról – papírra haladva átnézett minden feljegyzést és csak azon törte a fejét, mit tehetne Nyugat érdekében, hogy némileg megállítsa a tartományok gazdaságának hanyatlását. Még csupán az első pár év áttekintését nézte át, de már előre tudta, hogy nehéz dolga lesz.

 

 És itt kezdődött el egy új korszak Nyugat tartományainak életében. Az egyik szobában valaki az életéért küzdött, a másikban valaki a birodalomért. Két ellenséges család szülöttei, kik közt tiltott szerelem lángolt, és tudták már akkor, ez a szerelem legyőz minden akadályt, elsöpör mindent az útjából. De nincs rózsa tövis nélkül. Bizony meg kell küzdeni a boldogságért. Naoko és Sesshomaru csupán csak most kezd majd el ezért harcolni. Megannyi akadály, megannyi ellenség. De vajon elég erősek lesznek, hogy legyőzzék mind?

Fanficeim
Naptár