Szavazás
Hogy tetszik az új weblapom?
Nagyon szép!
Jó lesz, csak töltsd meg tartalommal.
Nem rossz.
Nekem is kell ilyen!
Tehetséges vagy, ez nem kérdés...
Diavetítő

11. rész – Naoko úrnő

 

 Két nap telt azóta, hogy Naoko és Sesshomaru visszatértek Nyugat kastélyába. A férfi állapota még mindig válságos volt. Azóta nem is ébredt föl. Naoko minden este meglátogatta és képes volt órákon keresztül csak nézni őt.

 De sajnos a lány napjai is elég fárasztóak voltak. Nem elég, hogy aggódnia kellet a férfiért, még a tartományok elkeserítően rossz helyzetén is törhette a fejét. Most is éppen a papírok fölé görnyedve ült a hatalmas asztal mögött, mikor kinyílt a szoba ajtaja és Kinta lépett be rajta egy hatalmas tálca étellel a kezében.

- Enned kell – rakta le az asztal szélére a tálcát.

- Nem vagyok éhes.

- Két napja nem ettél semmit. Így nem tudsz rendesen koncentrálni.

 Naoko végül sóhajtott és elvett egy darab húst az egyik tányérról. Lassan az ablakhoz sétált és a lenyugvó nap fényeiben fürdő tájat kémlelte. A lázongó emberekhez katonákat küldtek és meggyőzték őket, hogy pár napon belül változások lesznek. Úgy tűnik el is hitték, mert bár kicsit kelletlenül, de visszatértek a földekre. Naoko viszont teljesen tanácstalan volt. Már sikerült átnéznie az összes feljegyzést, de a dolgok még annál is reménytelenebbül álltak, mint azt sejtette.

- Átmész ma este is Sesshomaruhoz? – kérdezte Kinta még az ajtóból.

 Naoko csak bólintott, de nem nézett a férfira. Hallotta, hogy az ajtó becsukódik, de ő még mindig csak kifelé bámult az ablakon. Látta, hogy az emberek ki – be járkálnak a kastélyba. Bele sem mert gondolni vajon most milyen véleménnyel vannak róla. Mióta megérkeztek és Kintaval feljött ide, azóta nem került az itt lakók szeme elé. Csupán a dolgozószoba és Sesshomaru szobája közt mozgott és esze ágában sem volt lemenni a nagycsarnokba.

 Végül ellépett az ablaktól és átment a szemközti szobába. Sesshomaru még mindig eszméletlen volt. Naoko lassan az ágyához sétált és leült annak szélére. Egy darabig csak nézte a férfit, majd gyöngéden végigsimított az arcán.

 Sesshomaru kissé megrezzent, majd lassan kinyitotta a szemét. Az első, amit megpillantott annak a nőnek az arca, aki álmaiban végig mellette volt. És most valóban itt ült mellette. Gyengéden mosolyodott el a hitetlenkedő arc láttán.

- Szia – hangja még kissé erőtlen és rekedt volt.

 Naoko szemét elöntötték a könnyek és boldogon borult a férfi mellkasára. Annak még mindig forró bőrét kellemesen hűsítették a pergő könnycseppek. Kezét lassan felemelte és végigsimított a nő hátán.

- Most miért sírsz? – kérdezte csendesen Sesshomaru.

- Csak, mert boldog vagyok – nézett föl könnyes szemekkel Naoko.

 Sesshomaru csak elmosolyodott. A szíve pillanatról pillanatra jobban megtelt melegséggel. Boldogság vett erőt minden porcikáján, hogy a szeretett nő ennyire aggódott érte.

- Mennyit aludtam? – kérdezte a férfi.

- Két teljes napot – egyenesedett fel Naoko, majd abban a percben fel is állt. – Szólok Kintanak, hogy felébredtél.

 Sesshomaru csak bólintott és a lány már ki is szaladt a szobából.

 Naoko szerencséjére Kinta épp a nagycsarnokban volt. Így ő a lépcső tetejéről kiáltott le a férfinak.

- Kinta!

- Mi történt? – fordult ijedten a nő felé a kapitány.

- Sesshomaru felébredt.

 A szellem egy percig sem tétovázott. Felrohant a lépcsőn, egyenesen ura szobájába. Naoko épp követni akarta a kapitányt, mikor elfojtott suttogás ütötte meg a fülét.

- Ő Nyugat leendő úrnője.

- Őt választotta Sesshomaru nagyúr.

- Ő Sesshomaru nagyúr asszonya.

 Óvatosan fordult vissza a beszélgető nép felé és teljesen összezavarodott, mikor a kastély népe – szellem és ember egyaránt – fejet hajtott előtte. Egy pillanatig még értetlenül bámult maga elé, majd sarkon fordult és meg sem állt Sesshomaru szobájáig. Ott becsukta maga mögött az ajtót és a két férfi mellé lépett.

- Mi történt, míg eszméletlen voltam? – kérdezte most Sesshomaru hol Naokora, hol Kintara tekintve.

 A lány leült az ágy szélére és kedvesen mosolygott rá, ezzel Kintaba fojtva a szavakat.

- Mindent a maga idejében – kezdte. – Mindent el fogunk mondani, ha jobban leszel. Most csak azzal törődj, hogy minél előbb felépülj.

- Te gyógyítottál meg, ugye?

- Bizonyos mértékben igen. De ahhoz hogy teljesen rendbe gyere, minden erődre szükséged lesz.

 Sesshomaru csak bólintott és tekintetével mindenhová követte a nőt. Naoko Kintahoz lépett.

- Szólj kérlek Kaoro – sannak, hogy cserélje ki Sesshomaru kötéseit és etesse meg.

- Igen, úrnőm – hajolt meg előtte a férfi és távozott a szobából.

„Ebben a kastélyban mindenki megőrült? – zavarodott most már végleg össze Naoko. – Odalent mindenki meghajolt előttem. Erre most Kinta úrnőnek hív és hajlong. Már csak az kéne, hogy Sesshomaru bejelentse, elvesz feleségül.”

- Naoko…

- Pihenj – csitította el a férfit. – Majd később beszélünk. Kaoro – san nem sokára itt lesz és ellátja a sebeid.

 Azzal a nő távozott a szobából, magára hagyva a kimerült férfit. Alighogy belépett a dolgozószobába, Kaoro – san is megérkezett a szellemhez. Már épp leülni készült, mikor meghallotta, hogy a férfi hevesen vitatkozik a házvezetőnővel.

- De Sesshomaru!

- Elég! Naokot akarom! Kifelé innen!

 És ebben a pillanatban egy váza lelte gyászos halálát a dolgozószoba ajtaján. Naoko ijedten rohant vissza Sesshomaru szobájába, vigyázva, hogy kikerülje az éles szilánkokat.

- Mi a fene folyik itt? – nézett hol az egyik, hol a másik veszekedő félre.

- A nagyúr nem engedi, hogy ellássam a sebeit – kezdte Kaoro.

- Már megmondtam! – emelte fel a hangját Sesshomaru. – Csak és kizárólag Naokonak engedem meg, hogy hozzám érjen. Ki innen!

 És ismét egy újabb váza repült a levegőben. Kaoro – san sebtében elhagyta a szobát, míg Naoko az utolsó pillanatban kapta el a gyönyörű, világoskék üvegvázát. Azt lerakta az asztalra és dühösen nézett Sesshomarura.

- Ez mégis mire volt jó? – tette keresztbe kezeit melle előtt.

 Sesshomaru csak duzzogva az ablak felé fordult és nem volt hajlandó a nőhöz szólni. Végül Naoko unta meg a makacs hallgatást és hozzálátott lecserélni a férfi kötéseit a friss gyolccsal, amit Kaoro az imént hozott föl. Alig 20 perc alatt ezzel is sikeresen végzett, főleg, hogy Sesshomaru egyáltalán nem akadályozta semmiben. Sőt. Szemei minduntalan megvillantak, mikor Naoko olyan közel került hozzá, hogy csupán pár centi volt köztük a távolság.

- Hozok neked valamit enni. Addig légy oly kedves ne csinálj semmi galibát – nézett rá megrovóan a gyönyörű cselédlány, majd sarkon fordult és távozott a szobából.

 Naoko bár magabiztosan beszélt, mégis félt lemenni a többi szellem közé. Így inkább először az összetört váza maradványait takarította el a folyosóról. Sajnos ezzel is túl gyorsan végzett, így már nem maradt semmi, ami megakadályozta volna, hogy le kelljen mennie a konyhába. Végül erőt vett magán és elindult lefelé a lépcsőn. Minden mozdulatát fürkésző tekintetek hada követte. Nagy nehezen eljutott a konyháig, de nem volt olyan pillanat, hogy ne érezte volna úgy, hogy inkább ész nélkül rohanna vissza Sesshomaru védelmező karjai közé. De nem teheti. Ő nem ilyen gyenge. Soha nem érdekelte mások véleménye. Akkor most miért van így berezelve?

- Kita – chan – szólította meg az egyik szolgálólányt.

- Igen, úrnőm? – fordult gyorsan a nő felé és meghajolt.

 Naoko egy pillanatig csak nézte. Nagyot nyelt, majd kiszáradt torokkal és hangjával küszködve megszólalt.

- Kérlek, csinálj valamit Sesshomaru nagyúrnak.

- Igen, úrnőm – egy újabb meghajlás kíséretében elfordult és alig tíz perc múlva már egy tálca kész étellel fordult ismét Naoko felé. – Parancsoljon úrnőm.

- Kö… köszönöm.

 Naoko elvette a felé nyújtott tálcát és azon nyomban távozott is a konyhából. Meg sem állt Sesshomaru szobájáig. Ott becsukta maga mögött az ajtót és megkönnyebbülten sóhajtott föl. Végre megszabadult ettől a csöndes mégis gyötrelmes vizslatástól és a sok kérdő mégis tisztelettel teli tekintettől.

- Valami baj van? – kérdezte Sesshomaru.

- Semmi – fordult hatalmas mosollyal az arcán a férfi felé Naoko. – Itt a vacsorád.

- Jó sokat hoztál.

- Mind meg kell enned. Segít, hogy minél előbb meggyógyulj.

 Egy fél óra sem telt bele és a tálca teljesen üresen pihent az asztalon. Sesshomaru valóban éhes volt. Mohón vettette rá magát az ételre, annak ellenére, hogy mennyire ellenkezett még az elején.

- Itt maradsz még velem? – kérdezte a lányt, és maga mellé húzta a hatalmas ágyra.

- Nem lehet. Pihenned kell.

 Egy pár pillanatig csak bámulták egymást. Sesshomaru szemeiből szinte elviselhetetlenül sugárzott az elfojtott vágy, ami már - már megőrjítette Naokot. Végül ő sem bírt parancsolni magának. Egyetlen vad, szenvedélyes csókban forrtak össze ajkaik és percekig nem is engedték el egymást.

 Naoko mégis megtörte a csodás pillanatot és felállt az ágyról.

- Jó éjt – pillantott még utoljára a férfira, majd elhagyta a szobát.

 A dolgozószobában fáradtan rogyott le a székbe. De számára még nem ért véget a nap. Nagyon örült neki, hogy Sesshomaru már ennyire jól érzi magát, de neki még meg kell oldania egy – két felkelést. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a hatalmas kupac papír közé vetette magát. Kis kutakodás után meg is találta, amit keresett. A kastély tartalékainak összegzését. Épp indult volna Kintaért, mikor kinyílt az ajtó és ma már sokadszorra valóban a kapitány lépett be rajta.

- Pont érted indultam – ült le ismét Naoko.

- Értem? – lépett az asztal elé a férfi, és magában csak egy pillanatnyi döbbenet után nyugtázta, hogy Naoko ismét szellemi alakjában van. – Mit parancsol az úrnő?

- Jaj, hagyd már ezt. Elég nekem csak a Naoko is. De most mást szeretnék veled megbeszélni. Légy oly kedves elindulni még ma éjjel a tartomány összes falvába. Ott szedjétek össze az eddig megtermelt élelmet. De ne az összeset, csupán a felét. A másik fele az embereké.

- Mi? Na, de…

- Semmi de! – vált parancsolóvá a nő hangja. – Nekik is élniük kell valamiből. És ezért a termésért nagyon sokat dolgoztak. Ki jár nekik a részük. Ha mindent megértettél, akkor akár indulhatsz is.

- Igenis, Naoko úrnő.

 Azzal a férfi távozott a szobából és Naoko hátradőlt a karosszékben. „Ez csupán az első lépés. Ígérem megmentem ezt a tartományt. Ismét úgy fog tündökölni, mint rég. Nyugat ismét a legnagyobb birodalom lesz mind között.”


12. rész – Ryuura színre lép, Yashamaru dühe

 

 Lassan telt el ez a hét Naoko fölött. A sok tennivalóval olyan volt, mintha az idő nem akarna megmozdulni. Az embereknél bevált a felezett élelem. Úgy tűnt, hogy lassan, de biztosan minden a helyére kerül és Nyugaton ismét helyre áll a rend. Az egyetlen probléma és talán a legnagyobb megmérettetés, ami Naoko előtt állt, az Sesshomaru volt. Na igen. Őt meggyőzni nem lesz könnyű.

 Naoko felsóhajtott és hátra dőlt a bőrkarosszékben. Szemeit lehunyta és hallgatta a nehéz esőcseppek kopogását az ablakon. Gondolatai minduntalan Sesshomaru körül keringtek. Annyira szeretett volna vele maradni, de mikor a boldogságukra gondolt, mindig sötét árnyékként vetült elé a származása. Az apja soha nem egyezne ebbe bele. Még ha tudja is, hogy kilátástalan és értelmetlen harcolni, akkor is Sesshomaru ellen fordulna. Bármennyit is gondolkodott, erre a problémára egyszerűen nem talált megoldást. Mit kéne tennie?

 

 Sesshomaru lassan és csendesen lépkedett a puha, vastag szőnyegen. Látta, hogy a nő mélyen elmerült a gondolataiban és már szörnyen kimerült is volt. Mikor a székhez ért, fölé hajolt és ajkait a nő ajkaira forrasztotta. Érezte, hogy megrémül, ezért két karjával erősen tartotta.

 Naoko szemei hirtelen pattantak fel és ő maga is fel akart ugrani, mikor hirtelen valaki megcsókolta. De mikor egy ismerős illat vette körül és ismerős ajkak tapadtak a sajátjára, megnyugodott és szinte elolvadt Sesshomaru karjai közt. Már egy hete nem is járt nála csak akkor mikor aludt. Egy hete nem érintették az izmos karok, és egy hete nem élvezhette ezt a vad, mégis kellemes csókot.

- Már egy hete nem láttalak – szólalt meg Sesshomaru.

 Arca még mindig a lányé előtt volt, s orruk is összeért, így Naokot kellemesen cirógatta a férfi forró lehelete.

- Nem akartalak zavarni – válaszolt szaggatottan és alig halhatóan Naoko.

- Te sosem zavarsz. Ezt tudhatnád már.

 A lány lassan kinyitotta a szemeit és kábultan meredt a vágytól sugárzó, borostyán szempárba.

- Mit csinálsz itt? – kérdezte Sesshomaru, most már körültekintve a szobában.

- Öhm… - Naokot hirtelen érte a kérdés. Nem mondhatja meg az igazat, mert talán a férfi nagyon dühös lesz. – Csak szeretek itt üldögélni. Szép innen a kilátás.

 A nő az ablakhoz sétált, de még hátra sandított a válla fölött. Nem hitte, hogy a férfi elhiszi ezt neki.

- Értem – válaszolt Sesshomaru. – És ezek a papírok? – emelt föl egy jelentést az asztalról.

 Naokot egy pillanatra ismét elöntötte a hideg veríték, de mikor rájött, hogy nem Kinta neki írt jelentése, hanem egy egyszerű katona Kintanak tett jelentése megnyugodott.

- Az valami jelentés Kintanak. – legyintett – Nem tudom. Már az asztalon volt, mikor bejöttem.

- Értem.

 Sesshomaru visszarakta a lapot a helyére és a nő mögé állt. Két karjával átkarolta a derekát és kissé megszorította. Naoko beleremegett az érintésbe. Szempillái szorosan fonódtak össze és minden erejére szüksége volt, hogy elfojtson egy nyögést, mely rögvest elárulta volna, mennyire élvezi a férfi érintését.

- Hiányoztál – Sesshomaru gyengéden csókolta végig a nő nyakát. – Ne csinálj többé ilyet. – S mintha csak nyomatékosítani próbálná utolsó mondatát enyhén belemart a puha húsba.

 Naoko összerezzent, de nem a fájdalomtól. Minden porcikája kívánta a szellem közelségét, és hirtelen minden tagját elöntötte a forróság. Úgy érezte, mintha karjai és lábai ólomsúlyúak lennének. Meg sem bírt mozdulni. Karjai a melle elől Sesshomaruéra zuhantak és kissé megmarkolva azokat felé fordult.

- Ne kínozz – suttogta.

 A meghitt pillanatot az ajtó nyitódása törte meg. Egy szőke hajú, kilenc éves forma kislány lépett be rajta. Kezében egy jól megpakolt tálcával meghökkenve nézett az egymást ölelő két szellemre.

- Ó… elnézést – kezdte. – Azt hittem a nagyúr még alszik.

- Semmi gond, Nana – chan – lépett közelebb hozzá mosolyogva Naoko. – Mit hoztál?

- A reggeliét Naoko – san – nyújtotta felé a tálcát a kislány. – Sesshomaru – samanak is hozzak valamit? – fordult most mosolyogva a férfi felé, de az csak megrázta a fejét.

 Ahogy végigmérte a gyereket rögvest felismerte. Az egyik katonájának félszellem gyermeke volt. A félszellemektől szokatlanul a kislány arcának jobb felén függőlegesen egy vörös méregcsík húzódott, mely a homloka közepétől indult és az arca közepéig tartott. Szőke, majdnem ezüstös fürtjei dús tincsekben omlottak a vállára, akárcsak az anyjának. De mosolya mégis az örökké vidám apjáé volt.

- Honnan tudtad, hogy Naoko itt van? – kérdezte Sesshomaru.

- Naoko – sama sűrűn van itt. Szereti innen nézni a kastély udvarát. De most Kinta – san mondta, hogy itt találom. Engedelmükkel, akkor én távoznék is.

 Mindkét szellem biccentett és a kislány becsukta maga mögött az ajtót. Naoko az asztalhoz lépett, szabad kezével arrébb rakott egy halom papírt és lerakta a helyükre a tálcát.

- Mennyi étel… - nézett rá unottan Naoko. – Kár, hogy nem vagyok éhes.

- Ahogy elnézlek nem túl sokat ehettél az elmúlt héten.

- Valóban nem, de valahogy nincs étvágyam.

- Akkor egyél velem – ült le a férfi a bőrkötéses székbe, majd az ölébe húzta a mosolygó nőt.

 Naoko úgy érezte, hogy ennél talán nem is lehet boldogabb. Bár örökre Sesshomaruval maradhatna. Bárcsak vele lehetne. Miért bünteti őt így a sors? Miért pont a legnagyobb ellensége kell, hogy a kijelölt párja legyen? Miért szerette őt ennyire? Megannyi kérdés, de egyre sincs válasz. Mégis. Bármily sok akadály is állt előtte, ebben a pillanatban úgy érezte semmi sem rombolhatja le jókedvét.

 

 Kelet kastélya magasan tornyosult a kámzsás alak fölé, aki egy pillanatra megállt annak kapujában. Végig nézett a gondozott kerten, a szürke kőfalakon. Nem kell sok idő és ez mind az övé lehet. Sőt… nem csak ez, de az egész ország. Ereje napról - napra növekszik és már csak erre a nőre van szüksége, hogy teljes legyen a győzelme. De csupán a győzelem hajtotta? Az erő utáni vágy? Nem… emellett még a bosszú is méregként öntötte el szívét. Bosszút akart állni annak a férfinak az utódján, aki megölte az apját. Először a családjuk legféltettebb kincsét, majd a férfi asszonyát fogja elragadni. Igen… és akkor majd végig nézi, ahogy a nagy tartomány úr szenvedése teljesen elpusztítja majd őt. Micsoda gyönyörűség lesz végig nézni a szenvedését.

 A szépen ívélt ajkak gúnyos mosolyra húzódtak és eltorzították a kellemes, mégis vad vonásokat. A fénylő kék szempárban lángok égtek, mikor belépett a kovácsoltvas kapun. Az útjába álló két őr megtorpant, mikor tekintetük a férfi végtelenül vad tekintetével találkozott.

- Kelet urát keresem – szólalt meg bársonyos hangon, mely bármelyik nő szívét megdobogtatta volna.

- Ki keres?

 A férfi a hang irányába fordult. A lépcső tetején teljes valójában Yashamaru állt. Kelet ura most is szigorú volt, mint mindig. Érdeklődve méregette a „vendégét”.

- A nevem Ryuura – kezdte az idegen. – Észak ura.

 Yashamaru kissé megilletődött e szavak hallatára. Már hosszú évek óta nincs ura Északnak és akkor hirtelen a semmiből felbukkan egy szellem? Vagy… talán nem is teljesen szellem? A szagába, mintha valami más is vegyülne. Talán…

- A lányáról akarok beszélni – Yashamaru összerezzent. Kétes gondolatai rögvest elröppentek a férfit illetően, mikor leánya került szóba.

- A lányomról? – kérdezett vissza.

- Tudja, hol van most?- nézett rá hamiskásan Ryuura.

- Persze, hogy tudom.

- Tudja… hol van most? – kérdezte újból nyomatékosabban Ryuura.

- Én…

- Hm… - arcán ismét az a gonosz és idegesítő félmosoly játszott. – Én elárulhatom. De cserébe kérnék valamit.

- Mi lenne az?

- A lánya.

 Yashamaru meghökkent. Még hogy egy ilyen alakhoz adja a lányát? Szó sem lehet róla.

- Azt felejtse el – azzal hátat is fordított a férfinak és szobája felé indult. De Ryuura következő pár szava megállásra késztette.

- A lánya Nyugaton van.

 Kelet ura visszafordult és szemében őrült vadság tükröződött. Majd dühét és mérgét a férfi újabb mosolya és szavai tovább fokozták.

- Méghozzá… - Ryuura itt kissé megállt a beszédben, hogy mind jobban kiélvezze Kelet urának mérhetetlen dühét, majd folytatta. – Nyugat urának karjaiban.

 Yashamaru ajkait félelmetes üvöltés hagyta el. „Nem. Az lehetetlen! Nem!” A termet éles robaj töltötte meg, mikor a férfi öklével belecsapott a hozzá legközelebb álló falba. Abban kisebb kráter keletkezett és a plafonig hosszú repedés indult.

- Látom, nem örül a hírnek – Ryuura mosolya csak egyre nagyobb lett, ahogy a dühöngő farkas szellemre nézett. – Talán tenne is ellene valamit?

 Yashamaru csak nézte az idegent. Szemei vérvörösek lettek. Teste remegett a dühtől. Bármit megtett volna, hogy lánya abban a pillanatban ismét az oldalán legyen. Sőt… bárkinek az oldalán, kivéve… Sesshomarut.

 

 Naoko megremegett a férfi ölében. Arcáról eltűnt a vidám mosoly. Testét megdermesztette a félelem és a rossz előérzet. Kirázta a hideg, mikor egy érzés villámcsapásként járta végig. Érezte, feje fölött gyülekeznek a felhők. Felhők, melyek semmi jót nem ígérnek. Sem neki… sem Nyugatnak.


13. rész – Elindul a lavina

 

- Valami baj van? – kérdezte Sesshomaru, ahogy Naoko sápadt arcára nézett.

- Mi? – nézett rá ijedten Naoko. - Ugyan semmi – mosolyodott el végül.

- Na persze. Láttam, hogy valami borzalmasan megijesztett. Mond el mi bánt.

- Mondtam, hogy semmi – állt fel végül és keresztbefonta karjait. – Semmi bajom.

- Naoko – lépett mögé Sesshomaru.

 Naoko csak mélyet sóhajtott és a férfi felé fordult.

- Semmi bajom – mosolyodott el, majd lágy csókot lehelt a szellem ajkaira. – De neked még pihenned kell. Mars vissza az ágyba.

- Mi?

- Indulj!

 Azzal visszatuszkolta Sesshomarut a szobájába, aki igencsak kelletlenül, de végül is visszafeküdt.

 Naoko úgy érezte, hogy ki kell szellőztetnie a fejét. Tudta is hogyan. Egyenesen az előteret vette célba, ahonnan áradt felé Kinta illata. Nem is tévedett. A férfi épp az udvarra tartott, mikor a nő hangja megállásra késztette.

- Kinta – kun! Várj meg!

 Kinta bevárta az utána rohanó „épp” démon nőt és vele együtt lépett ki a napfényben fürdő kertbe.

- Na mi újság, Naoko – chan? – kérdezte mosolyogva.

 Naoko már elégszer lehordta az „úrnőzés” miatt, így Kinta jobbnak látta beadni a derekát és inkább Naoko – channak szólítania a lányt, amit az említett is igen jó néven vett.

- Szeretnélek megkérni valamire? – kezdett bele mondandójába Naoko.

- Ó, igen? – nézett rá kétkedve a férfi. – És mégis mi lenne az? Előre figyelmeztetlek, hogy semmi perverz dologra nem vagyok hajlandó, mert nem vállalom be a nagyúr haragját.

- Ostoba! – vágta kupán finoman Naoko a vigyorgó szellemet, de vidám arcát elnézve, haragja egy szempillantás alatt elszállt.

- Rendben, rendben. Halljam, mit szeretnél?

- Nem gyakorolnál velem az edzőtéren? Már nagyon régen nem volt időm gyakorlásra és most az lenne a legjobb. Kiszellőztetné a fejem.

- Talán bánt valami?

 Naoko megtorpant. Vajon neki is hazudjon, mint Sesshomarunak? Sesshomarut sem tudta becsapni, Kintat sem fogja. De minek beszéljen erről a rossz érzésről? Minek idegeskedjen miatta más is? Elég, ha őt aggasztja. Magában erre a gondolatra elmosolyodott. Felrémlett előtte ismét dadája arca. A gondterheltség, amit akkor a szemében látott.

„- Túl sok gondot akarsz a válladon cipelni, Naoko. És hidd el. Egyetlen ember sem bír, ekkora teherrel, ami a válladat nyomja. Egyedül senki sem. Ne légy mindig ilyen makacs. Oszd meg másokkal a problémád. Ne zárd magadba a gondjaidat. Össze fogsz roppanni a súlyuk alatt.”

 És milyen igaza volt. Lassan már Naoko sem bírt a teherrel, ami a vállát nyomta. Az apja elleni harc, ami még el sem jött. Egy szerelem, amit nem is szabadna éreznie. Egy egész tartomány gondja. A saját életének gondja.

- Sok minden, Kinta – mondta végül lehajtott fejjel. – De… most még nem akarok erről beszélni.

- Ahogy akarod – válaszolt a férfi, majd folytatta útját a gyakorlótér felé.

 Naoko imádta ezt a tulajdonságát. Nem firtatta a dolgokat, ha érezte, hogy nem jött még el az ideje. Hálás mosollyal tekintett a kapitányra és felzárkózott mellé.

 

- Melyiket akarod? – kérdezte Kinta a kardokra mutatva, melyek egy hosszú asztalon pihentek a gyakorlótér szélén.

 Naoko elgondolkodva nézett végig rajtuk, majd egy számára szimpatikus katanat választott. A markolata ezüstös anyaggal volt betekerve, ami szinte elveszett a szintén ezüstös fémben. A penge itt – ott megcsillant, ahogy rávetődött a napfény.

- Ez jó lesz – emelte maga elé, és a küzdőtér közepe felé sétált.

 Kinta szintén felvett egy kardot és követte a nőt. Egy pillanatig sem tétovázott. Azonnal rátámadt a lányra, aki ügyesen hárította a csapást. A pengék szikrázva simultak össze, majd csilingelve csapódtak a következő pillanatban egymáshoz. Mivel Naoko éppen szellemi alakjában volt, így könnyedén tartotta a lépést a férfival. De a harc hevében sem tisztult ki a feje. Egyre csak az apjára és rossz előérzetére gondolt. „Talán rájött volna, hogy Nyugaton vagyok? Nem… Azt nem hiszem. De ha igen, akkor nagy pácban vagyunk. Soha nem engedi majd meg, hogy itt maradjak. Soha nem engedi meg, hogy Sesshomaruval maradjak. Bárkihez képes lesz hozzáadni, csak az a valaki ne Sesshomaru legyen. Nem értem meg őt. Valaha a legjobb barátja volt InuTaishou – sama, majd a legnagyobb ellensége lett. De nem is azon töltötte ki haragját, akire valóban dühös volt, hanem egy olyas valakit büntet, akinek semmi köze a múlthoz. Egyszerűen nem tudom megérteni. Miért jó ez neki? Sesshomaru nem tett semmit, mégis ő látja kárát egy tragikus szerelem még tragikusabb befejezésének.”

 Elmélázása sajnos a kárára fordult. Kinta kiütötte a kezéből a kardot, és a nő torkának nyomta. A tömeg – ami lassan összegyűlt a küzdőtér szélén – most üdvrivalgásban tört ki. Éltették kapitányukat és annak győzelmét, de Naoko is csak dicsérő szavakat hallott a kiabálók felől.

- Nem volt rossz – vigyorodott el Kinta és leeresztette a kardot.

- Köszönöm – mosolyodott el a héten először Naoko. – Te sem vagy épp a legpocsékabb.

- Ó, köszönöm hízelgő szavait, úrnőm – hajolt meg gúnyosan Kinta, de vigyorát semmi sem törölhette le az arcáról.

- Ó, nagyon szívesen – viszonozta a gesztust Naoko is, majd más hangnemre váltott és szája sarkában kicsiny mosoly jelent meg. – Na, és mond csak. Mi a helyzet Yukarival?

 Kinta érdeklődve, de még mindig vigyorogva tekintett a huncut barna szemekbe.

- Mégis mi lenne? – kérdezte semleges hangnemen, majd kardját letette az asztalra.

- A kastélyban azt suttogják, hogy ti ketten kezdetek összemelegedni.

 A férfi csak kajánul vigyorogva bólintott, majd elindult a kerti ösvényen. Naoko mellé lépett és várakozóan nézett rá.

- Tehát? – kérdezte végül, mikor a férfi még mindig nem akart megszólalni.

- Nincs semmi tehát – válaszolt végül. – Az asszonyom.

- Nocsak! Máris?

- Mi az, hogy máris? Tudod milyen sokáig tartott meggyőzni, hogy elhiggye, valóban szeretem őt?

 Erre a mondatra Naoko hangos kacagásban tört ki és nem tudta tovább folytatni az útját, mert összegörnyedt a nevetéstől. Kinta kissé dühösen tekintett rá, majd sértődötten felhúzta az orrát, és ott hagyta a kacagó lányt.

- Ne haragudj! – kiáltott még utána Naoko. – Gratulálok!

- Ugyan mihez?! – nézett a kastélyban eltűnő nő után.

 Egyszerűen nem tudta megérteni ezt az asszonyt. De boldog volt, akár a kastély többi lakója. Sok – sok év után ismét mosolyt csalt a fagyos arcra, ami csupán a ridegséget ontotta magából. Ismét élettel töltötte meg a Nyugati kastélyt és örömet, boldogságot hozott az itt lakók szívébe. Mindenki elismerte és bár senki nem mondta még hangosan, de az egyetértés, mindenki szívében ott volt. Ő Nyugat egyetlen nagyasszonya.

 

 

 Kelet kastélya fölé sötét felhők gyülekeztek. Az ott lakók úgy érezték a levegő megfagyott és a feszültség kézzel tapintható volt. A tárgyalóterem ajtaja mögött nehéz és kegyetlen döntés született.

 Hinako egyszerűen nem értette a férjét. Hiába próbált ész érvekkel hatni rá, semmi nem segített. Makacssága páratlan volt és ő maga meggyőzhetetlen.

- Nem, nem és nem! – kiáltotta immár sokadszorra az előtte ülő, tajtékzó férfinak. – Szenvedésbe taszítod őt! Képes vagy elvenni a boldogságot tőle a kicsinyes és ostoba bosszúd miatt! Ezt nem tudom elfogadni!

 Azzal a dühös szellem asszony kirohant a teremből, magára hagyva a három férfit. Yashamaru aggódva tekintett utána. Valahol a szíve mélyén – ha volt neki olyan – már kezdte érezni, hogy a döntés, melyet meghozott nem a legjobb volt. De ezen apró gondolatát egy perc alatt eltörölték a mellette ülő férfi szavai.

- Nők – kezdte Ryuura. – Túl sok érzelem dúl bennük, főleg, ha a gyermekükről van szó. Elvesztik az ítélőképességüket, és nem látják meg, hogy valójában mi helyes és mi nem.

- Valóban jó lesz így? – nézett még egyszer a hideg kék szemekbe Kelet ura.

- Ez nem kényszer, uram – hajtotta le a fejét az északi. – Még mindig visszaléphet, ha meggondolta magát.

 Yashamaru elgondolkozott. A feleségének van igaza? Tényleg nem tud józanul gondolkodni, ha Naokoról vagy Nyugatról van szó? Tényleg rossz döntés lenne?

- De azt is vegyük akkor figyelembe, hogy ha mégis visszatáncol… - nézett fel Yashamarura a démon. – Sesshomaru fog nyerni. És ismét elveszíthet egy fontos személyt. Ismét egy nyugati okozhatja a vesztét, egy maga számára fontos személynek.

 Szavainak hatása nem maradt el. Yashamaru végleg döntött. A tétovázás és a kétely utolsó szikrája is eltűnt a lelkéből. Kapitányához fordult és kiadta a végleges parancsot.

- Takeru! Holnap hajnalban indulunk Nyugatra! Visszahozzuk Kelet hercegnőjét az otthonába. Kiszabadítom annak a démonnak a karmai közül.

 Ryuura gúnyos és önelégült vigyorát eltakarta a fejébe húzott kámzsa. Ezzel már félig nyert is. De csak akkor lesz biztos a győzelem, ha a lány már az Északi kastély falai közt lesz. Az ő karmaiban.


14. rész – Menni vagy maradni?

 

 Naoko hatalmas mosollyal az arcán robbant be a palotába. A szolgák megszeppenve álltak el az útjából. Nagy nehezen sikerült az asztal sarkát elkapva lefékeznie a konyhában.

- Kita – chan – lihegett a nő. – Tudnál adni nekem egy pohár vizet?

- Persze – bólogatott a fiatal szolgálólány, majd átnyújtotta úrnőjének a vizet.

 Az egy pillanat alatt el is tűntette, majd ismét a lányhoz fordult.

- Nem tudod véletlenül, hogy merre van Yukari?

- De igen, úrnőm. Mosni ment a többiekkel a patakhoz.

 Kita alighogy befejezte mondatát, Naoko már nem volt sehol. Démoni sebességét kihasználva rohant el a patakig. Ott, majd belecsúszott a vízbe, olyan nehezen sikerült megállnia.

- Naoko – sama? – egyenesedtek föl érdeklődve a szolgák a tó vizéből és úrnőjük felé fordultak, aki kis híján belepottyant a hűvös vízbe.

 Naoko csak egy bugyuta vigyort tudott magára erőltetni, majd Yukari felé sietett és kézen fogta a bámuló nőt.

- Ne haragudjanak, de el kell rabolnom kicsit Yukarit. – nézett bocsánatkérően a többi nő felé, majd barátnőjével együtt eltűnt a kíváncsi pillantások elől.

- Mi történt Naoko – chan? – kérdezte Yukari, mikor már a fák alatt, a selymes fűben ültek.

- Mesélj nekem – kezdte rögvest a nő. – Mi folyik közted és Kinta közt? Meddig jutottatok el?

 Yukari a kérdések hallatán köpni – nyelni nem tudott, úgy meglepődött. Majd nagy nehezen, rákvörös fejjel nyögte ki a választ.

- Én… én… gyereket várok.

 Naoko teljesen ledermedt, majd kezdeti megrökönyödését a boldogság váltotta föl. Nevetve borult barátnője nyakába.

- Gratulálok.

- Kö… köszönöm – mosolyodott el végül Yukari is és viszonozta a kedves gesztust.

 Majd két óra hosszat folyt köztük a szó, míg végül Naoko elgondolkodva fordult a narancsvörös táj felé. Milyen jó lenne, ha neki is csak a mindennapi apróságokkal kéne foglalkoznia és azon törnie a fejét, hogy például milyen ruhát illene felvenni a vacsorához. De sajnos a sors nem ilyen egyszerű életet szánt neki. A boldogság, mely után annyit áhítozott, olyan távol volt tőle, hogy szinte elérni sem lehetett. Most úgy tűnt, mintha minden rendben lenne, de igazából nem volt. Minden egyes reggel úgy ébredt, hogy bármelyik percben betoppanhatnak a keleti katonák, és őt visszahurcolják az apjához. És ha ez megtörténne, soha többé nem láthatná Sesshomarut. De azt nem élné túl. Sesshomaru jelent neki mindent. Az egész világot. De ezt az apja sosem tudná elfogadni.

- Mi aggaszt ennyire Naoko – chan? – rántotta vissza a valóságba Yukari az elkalandozott nőt.

- Semmi, semmi – mosolygott az immáron halandó nő.

 Fekete haján meg – megcsillant a lebukó nap utolsó pár fénysugara. Barna szemei melegséget és biztonságot árasztottak. Yukari gyönyörűnek találta. El sem tudta képzelni, hogy egy magafajta szellemnő, miért barátkozik egyszerű halandókkal, mint amilyen ő is volt, de ez már igazán nem számított. Örült neki, hogy egy ilyen különleges személlyel hozta össze a sorsa.

- Ha bármi aggaszt és szívesen beszélnél róla, én mindig itt leszek, ezt ne feledd – állt fel végül Yukari, majd egy pillanatra visszamosolygott a nőre és elindult a kastély felé.

 Naoko még hosszú percekig csak bámult utána, és arcán egy más után, lassan gördültek le a kövér, sós cseppek. A lelke meg akart szakadni. Egész életében erős volt, soha nem mutatta ki az érzelmeit, de ez az egy mondat áttört minden falat, ami szívét közre fogta. Ismét érezte, hogy él. És tudta többé nem tekint más helyre úgy, mint otthonára, csakis a nyugati palotára és egész Nyugatra.

 

 Kelet hatalmas hadserege elérte a nyugati kastélyt. Az erdőben táboroztak le, és Yashamaru egy küldöncöt küldött előre, hogy értesítse Nyugat urát az érkezéséről.

- Nem értem miért követi a protokollt, ha már itt van. – Ryuura érdeklődve nézett az előtte magasodó csodás építményre, majd Kelet ura felé fordult várva annak válaszára.

- Magam sem tudom – ismerte be Yashamaru és a férfi mellé lépett. – De amint Yuji visszatér, indulunk és elhozzuk a lányom, aki végül a te feleséged lesz.

 Ryuura a kámzsa alatt kaján vigyort engedett meg magának. „Te szerencsétlen idióta. Nem is tudott most mekkorát hibázol. Ha a fehér farkas az asszonyommá vált, minket többé senki nem állít meg. És ahogy Nyugatot, Keletet is eltiprom.”

 

 Naoko komótosan lépkedett a kastély felé. Egy igencsak ismerős hang viszont megállásra késztette.

- Elnézést!

 A kimerült, lihegő futárfiú megtorpant Naoko mellett és térdein támaszkodva, levegő után kapkodott. Majd mikor légzése viszonylag visszaállt normális állapotába, felegyenesedett és a nő a már oly jól ismert türkizkék szemekbe nézett. „Yuji!”

- Elnézést, úrnő – kezdett bele a férfi. – Üzenetet hoztam Kelet urától, Yashamarutól Nyugat urának, Sesshomarunak. Uram bebocsátást kér kastélyában.

 Azzal egy gondosan összetekert levelet nyújtott át a még mindig megszeppent nőnek. Naoko átvette a levélkét, de tekintetét nem vette le a férfiról. Sokat változott az elmúlt kilenc évben. Egykori játszótársa felnőtt férfivá ért. Arcán a villám alakú démonjelek, melyek mind két oldalt a szeme alatt díszelegtek, mára kitűnően kiélesedtek, és csodás kékes árnyalatot vettek föl. A fiú erős, kék színű haja ízlésesen rövidre volt vágva. De gyermeteg, és mégis oly kedves vonásai megmaradtak.

- Jól van, úrnőm? – nézett aggódva az elfehéredett szépségre Yuji.

- Igen, Yuji – kun – mosolygott vissza rá a nő, mire a férfinak elakadt a szava.

 Egyetlen pillantással végig mérte, majd ismét megállapodott tekintete a kedves barna szemeken. Rögvest felismerte.

- Naoko – chan – suttogott a fiú, majd egy boldog ölelésbe zárta kedvenc gyermekkori barátját, akit már oly rég nem látott.

 Percekig csak álltak ott, egymást ölelve, majd Yuji hirtelen észbe kapott. Megragadta a nő vállát, majd sietve körül nézett.

- De jó, hogy pont beléd botlottam – kezdte suttogva. – Gyere gyorsan. Megszöktetlek innen. Tudom, hogy erőszakkal tartottak itt, de édesapád eljött érted. A kastély alatti erdőben várakozik. Gyere gyorsan. Haza megyünk.

 Yuji már húzta volna maga után a megszeppent nőt, mire az kirántotta magát az erős karok szorításából. Yuji érdeklődve fordult vissza hozzá.

- Yuji – kun – kezdte Naoko. – Engem senki nem tart itt erőszakkal.

- Mi?

- Én a saját akaratomból vagyok itt. És nem akarok elmenni.

- Na, de…

- Ne haragudj, de én nem megyek sehová. Nekem már ez az otthonom.

- Naoko. Ne beszélj sületlenségeket. Édesapád érted jött. Már odaígérte a kezed Észak urának. Ő is itt van. Érted jöttek mind a ketten. Nem fognak elmenni nélküled.

 Naoko megdermedt. Odaígérték a kezét valakinek? Nem. Azt nem. Ő soha nem fog, ahhoz a valakihez hozzámenni. Soha. Csakis Sesshomaruhoz.

 A szél hirtelen visszájára fordult és most a kastélyból áradt kifelé a nyitott ablakokon keresztül. A nő látta, ahogy Yuji arca elsápad és hátrál néhány lépést. Ő maga is megfordult és tekintete egy dühös, vöröses szempárral találkozott. „Vajon mennyit hallott?”

 

Sesshomaru lassan lépkedett le a lépcsőn, mikor meglátta az idegen szaghoz tartozó alakot. Már a lépcső alján meghallotta, miről beszélnek.

- Én a saját akaratomból vagyok itt. És nem akarok elmenni.

- Na, de…

- Ne haragudj, de én nem megyek sehová. Nekem már ez az otthonom.

- Naoko. Ne beszélj sületlenségeket. Édesapád érted jött. Már odaígérte a kezed Észak urának. Ő is itt van. Érted jöttek mind a ketten. Nem fognak elmenni nélküled.

 Érezte, ahogy halántékán lüktetni kezd az ér, majd a düh szinte elemi erővel tör rá. Szeme előtt hirtelen minden vöröses színűre váltott, és már nem is érezte a minden lépésénél tagjaiba hasító fájdalmat. Csak az visszhangzott a fejében, hogy Naokot másik férfinak ígérték és el akarják venni tőle. Nem fogja megengedni. Ha kell, megöli Yashamarut itt és most.

- Sesshomaru! – nézett föl megrovóan Naoko a vörös szemekbe. – Miért keltél fel, te buta? Felszakadnak a sebeid. Nem szabadna még járkálnod.

- Mit jelentsen ez? – szólalt meg Sesshomaru a szokottnál is fagyosabb és rémisztőbb hangon. – Jól hallottam, hogy Yashamaru itt van?

 Naoko csak nézte a férfit. „Tehát mindent hallott.”  Tudta, hogy nem állíthatja meg. Képes lenne összecsapni az apjával, de akkor biztosan meghalna. Azt nem engedheti meg. Akkor most mit csináljon? Neki kellene szembeszállnia az apjával?

- Naoko – sama – egyenesedett ki az ismét lélekjelenlétére találó férfi, és úrnője felé nyújtott egy kisebb levelet. – Ezt az édesapja küldi Önnek.

 Naoko remegő kézzel átvette a papírt, széthajtotta, és olvasni kezdte. Minden egyes szó után egyre jobban elsápadt és a végére már az ájulás kerülgette. Tudta, hogy az apja képes lesz bármire, de hogy így zsarolja meg, azt nem hitte el.

 

Naoko!

Tudomásom van róla, hogy mi folyik közted és a nyugati korcs közt, és már előre tudom, hogy megtagadod az engedelmességet velem szemben, így gyorsan figyelmeztetnélek, hogy még csak meg se forduljon a fejedben az ellenállás. Tudom, hogy a korcs csúnyán megsérült és, hogy harmat gyenge. Így teljesen biztos, hogy én nyernék. Ha fontos neked az élete, akkor gyere velünk. Ha nem, hagyd meghalni. A te kezedben van a döntés.

 

- Nem viszed őt sehová! – lépett előre fenyegetően Sesshomaru. – Vagy különben halál fia vagy.

- Elég – hajtotta le a fejét Naoko. – Nem döntheted el, hogy hova mehetek.

- Tessék?

 Sesshomaru teljesen összezavarodott. Most mégis miről beszél ez a nő?

- Azt mondtam nem te döntöd el, hogy hova megyek. Nem vagyok a tulajdonod!!!

 Naoko szinte magán kívül volt. Tudta, hogy a férfi csak akkor ereszti el, ha meggyűlöli. Bármennyire fájt is neki, nem tehetett mást.

- Mi? Na de…

 Sesshomaru a karja felé nyúlt, de ő elhátrált tőle, majd Yuji mellé lépett. Egyetlen pillantásra sem méltatta a férfit.

- Elmegyek. Az apámmal. Vissza az otthonomba. Hisz én Kelethez tartozom.

„Kérlek titeket kamik. Remélem nem hallotta, hogy Nyugatot neveztem otthonomnak. És adjatok erőt, hogy elhagyjam.”

- Tehát Kelet az otthonod? – egyenesedett föl Sesshomaru és szemei visszanyerték borostyán színüket.

- Igen. És ha nem hallottad volna, akkor most közlöm veled, hogy van egy vőlegényem. És apám kívánsága, hogy hazatérjek, hisz nemsokára férjhez adnak. Úgyhogy… ég veled!

 Azzal a nő megindult kifelé a kastélyból és vissza sem nézett. Tudta, hogy ha ránézne a férfira, nem bírna elmenni.

 Lassan Yuji is felzárkózott mellé és aggódva nézett rá. Épphogy beértek az erdőbe Naoko szeméből patakzottak a könnyek. Kezében a nemrég kapott levelet görcsösen szorongatta, de nem állt meg. Még csak vissza sem nézett.

 

 Yashamaru türelmetlenül sétálgatott táborukban föl s le, de mikor megérezte a két közeledő alakot, megtorpant és ámulva nézett rájuk. Főleg a lányára. Kilenc éve nem látta, s lám milyen gyönyörű nő lett belőle. Szakasztott mása édesanyjának.

 Ahogy Naoko megállt előtte a szíve kihagyott pár másodpercre. A könnyáztatta arcocska látványa és az az összetört lélek, melyet lánya szemében látott, bele mart a szívébe. Most értette csak meg, hogy mit tett. Lánya csak egy pillanatig nézte őt, majd kezébe nyomta a kis galacsinná gyűrt levelet és gyűlölettel vegyített hangon szólalt meg.

- Remélem igazán boldog vagy. Téged gyűlöllek a legjobban a világon, és soha nem bocsátom meg, amit ma tettél velem. Soha.

 Azzal a nő elindult a katonák közt, vissza Kelet felé. Maga mögött hagyta a boldogságot és érezte a lelke szakadt meg. Az egész életét tönkre tette az, akit eddig apjának nevezett.

 Yashamaru megdermedve nézte a kis galacsint kezében és lánya szavai visszhangot vertek elméjében. És akkor egy oly sok éve elfeledett emlék jutott eszébe.

 

„Végre az ő asszonya volt. Itt van vele Keleten és soha el nem hagyhatja.

- Soha nem fogom megbocsátani, amit ma tettél. Gyűlöllek téged. Gyűlölni foglak, amíg élek. Ezt soha ne feledd el.

 A barna szemek dühtől szikráztak, és bár a nő, akkor már várandós volt Naokoval, mégsem szerette. Soha nem is fogja, erre már aznap rájött. Megölte ennek a fehér farkasnak a kijelölt párját, és ez által a nőt örökre megfosztotta hatalmától. Évek óta érzett szerelmét most mégis bűnnek érezte, ahogy a szeretett nő gyűlölködve nézett rá.”

 

 S most a saját lányát ítélte örök magányra és fájdalomra. A gyűlölete és bosszúvágya nem ismert határokat. S ő maga tette tönkre mindazt, ami számára oly fontos volt.


15. rész – Emlékeimben élsz tovább

 

 Sesshomaru meg sem tudott mozdulni. Csak bámult az erdő felé, ahol a nő alig pár perce tűnt el. „Miért csinálta ezt? Mi volt abban az átokverte levélben, amitől így kiborult? Yashamaru. Biztos vagyok benne, hogy miatta van mindez. De nem hagyom elmenni.” Csupán egyetlen lépést tett és a fájdalom olyan erővel öntötte el, hogy nem bírta megtartani a súlyát. Térdre zuhant és érezte, hogy a hátán lévő sebből szivárogni kezd a meleg folyadék. „Francba!”

- Sesshomaru! – rohant ura mellé Kinta és lábra állította. – Mi a fenét keresel itt? Felszakadt a sebed. Naoko megmondta, hogy eszedbe se jusson felállni még egy darabig. Mi a fene ütött beléd?

- Elment – hajtotta le a fejét a férfi és dühe szinte tapintható volt körülötte. – Elvitték! Az az átkozott Yashamaru magával vitte! De én nem hagyom elmenni!

 Ismét indulni akart, de Kinta és fájdalma újra megakadályozták benne.

- Dehogy mész sehova – tuszkolta a lépcső felé a kapitány az akadékoskodó szellemet. – Utána megyünk, ha lesz elég erőd megállni a lábadon.

 Majd a férfi ellenvetést nem tűrve felhurcolta Sesshomarut a szobájába és nekilátott kicserélni a vértől áztatott kötést.

 

 Naoko csak bámult maga elé, ahogy apja mellett lovagolt. Mióta elindultak egy szót sem volt hajlandó szólni hozzá. Yashamarut szinte égette a bűntudat. Egyre csak felesége figyelmeztetése visszhangzott fejében. Hinako figyelmeztette, de ő nem hallgatott rá. Hogy lehetett ilyen ostoba? Ahogy ismét lányára nézett, meghozta a döntését.

- Naoko – kezdte, de a nő elfordította a fejét. – Én… tudom, hogy hibáztam. Sajnálom.

- Sajnálattal nem lehet helyrehozni semmit – köpte gúnyosan a szavakat a dühös fehér farkas.

- De… Tudom, hogy minden az ostoba bosszúhadjáratom miatt volt. Makacs voltam, tudom. Te vagy az egyetlen, akit soha nem akartam bántani. Azt hittem jól teszem, ha nem engedlek Sesshomaru közelébe. De… már látom tévedtem. Szereted őt, igaz?

 Naoko apjára emelte bánatosan csillogó barna szemeit és bólintott.

 Ryuura dühe kezdett az egekbe szökni, ahogy hallgatta ennek az ostobának a mentegetőzését. „Még a végén visszaviszi Sesshomaruhoz. De azt nem engedem. Ha már itt van, akkor velem is jön.” Gondolatait cselekedet váltotta föl. Lepattant a lováról és megragadta Naoko derekát.

- Mégis mit jelentsen ez? – kérdezte megrökönyödve Yashamaru, ahogy a kárörvendően és dühösen villogó szemekbe nézett.

- Sajnálom, de nem fogom megengedni, hogy visszaadja őt Sesshomarunak. – kezdte nevetve Ryuura. – Ha már eddig eljutottam, akkor nem fogom elengedni ezt a nőt. Sajnálatos, hogy meggondolta magát. Nem akartam erőszakhoz folyamodni, de mivel maga sajátosan változtatgatja a véleményét, így nem tehetek mást.

- Te átkozott! – üvöltött Yashamaru. – Elkapni!

 A katonáknak mozdulni sem maradt idejük. Ryuura kéken izzó lángokként szállt tova az éjszakában, és magával vitte Naokot is.

- Vissza a nyugati kastélyba!

 Yashamaru alig adta a ki a parancsot és már fordította is vissza lovát a mögöttük magasodó építmény felé. A hatalmas sereg pedig futva követte urát.

 

 Ryuura hajnalhasadtára érte el északi otthonát. A hatalmas fekete kastély előtt talajt ért a lábuk és Naoko kitépte magát a szoros ölelésből.

- Mégis mit képzelsz magadról? – fordult szembe a férfival.

 Az csak mosolygott és csöndesen mérte végig a nő minden porcikáját. Naoko is így tett, ugyanis a köpeny miatt még nem is tudta rendesen szemügyre venni újdonsült vőlegényét. A kámzsa lecsúszott a fejéről, így arca tökéletesen kivehetővé vált a hold fényében. Naoko még jóképűnek is mondhatta volna. Kedves, szépívű arca és hideg, kék szemei voltak. Homlokán egy apró, éjkék gyöngy díszelgett, mely majdhogynem beleolvadta a férfi bőrébe. Halványkék haja – melyet összefogva hordott – csak még jobban kiemelte a kis ékszert. Szinte tökéletesnek mondható volt, csupán az a mérhetetlen gonoszság – mely szeméből áradt a nő felé – rontotta el az összképet.

- Kérdeztem valamit – húzta ki magát Naoko és dühösen nézett az előtte álló szellemre.

- Biztosíthatlak, hogy hallottam a kérdésed – felelt a férfi.

- Akkor esetleg válaszolnál is?

- Nem szükséges. Hisz vagy te elég okos ahhoz, hogy magad is tudd a választ.

 Naoko elgondolkodott, és rá kellett jönnie, hogy valóban tudja, miért hozta ide a férfi. De azért nem volt minden tiszta előtte.

- Kérdéseket később – szólt Ryuura, mintha csak olvasott volna a nő gondolataiban. – Most köszöntsd szépen az új otthonod.

 Azzal a mögöttük álló kastélyra mutatott. Naoko kelletlenül fordult meg és szemügyre vette az ijesztő, fekete épületet. Megannyi torony, sötét ablakok, színekben szegény kert. Már csak a látvány elég volt, hogy kirázza a hideg. „Itt kell élnem? Na ne.”

- Előre figyelmeztetlek – lépett mögé a férfi és megszorította a vállait. – Ha nem engedelmeskedsz nekem, azt nagyon meg fogod bánni. Azt teszed, amit én mondok, és akkor, amikor mondom. Megértetted?

- Még mit nem – szakította ki magát az ölelésből. – Nem vagyok a tulajdonod!

 Szavait rögvest meg kellett bánnia. Az arcát ért ütés olyan erős volt, hogy azt hitte, kitörik a nyaka vagy legalább egy pár foga. A szája felszakadt és a vér jellegzetes íze elborította a száját.

- Nem beszélsz vissza.

 Ryuura megmarkolta a nő arcát és hátul összefogta a két karját. Csókja erőszakos volt, és csöppet sem mondható kedvesnek. Úgy rántotta magához, hogy Naoko mellei a férfi mellkasának nyomódtak. A nő hiába próbált szabadulni, az erős karok bilincsként tartották fogva.

 

 Yashamaru és katonái hatalmas zörejjel robbantak be a nyugati kastély udvarába. Kinta érdeklődve nézett rájuk. „Hát ezek meg mit keresnek itt?”

- Megtudhatnám, hogy az urak mit akarnak itt? – lépett a vezér elé.

- Azonnal beszélnem kell Sesshomaruval – indult a kastély felé Yashamaru, de Kinta elkapta a karját.

- Ahhoz előbb velem kell beszélnie.

- Eressz már el te idióta! A lányom! Az a féreg elrabolta a lányom!

- Ki? Maga meg miről beszél? – Kinta csupán annyit értett a zaklatott szellem szavaiból, hogy Naokot valaki elrabolta.

- Ryuura. Észak ura vagy micsodája. Elrabolta a lányom!

 Kinta nem mondhatta volna, hogy sokkal többet megértett így, de ha Nyugat úrnője bajban van, akkor azonnal szólnia kell Sesshomarunak. Ő talán többet tud majd kihúzni ebből az idiótából.

- Kövessen – mondta és a két férfi eltűnt a hatalmas kastélyban.

 

- Sesshomaru! – Kinta egyetlen kopogással elintézte a formaságokat és belépett a férfi szobájába.

 Sesshomaru az ágyban feküdt és arcát eltorzította a kín. Ahogy az érkezőkre nézett a harag vegyült fájdalmával.

- Mit akar ő itt? – nézett kapitányára, aki megvakarta a fejét.

- Hát… Azt állítja, hogy valami Ryuura, Észak ura elrabolta Naokot. Nem igazán értettem mit akar.

- A lányom – lépett Kinta elé Yashamaru. – Vissza akartam engedni hozzád. Beláttam, hogy hibát követtem el, de akkor Ryuura fogta a lányom és eltűnt vele. Elrabolta!

- Nyugodjon meg! – állította talpra a Sesshomaru ágya elé boruló szellemet.

 Yashamaru teljesen magán kívül volt. A két férfi megrökönyödve nézett rá.

- És azt akarja, hogy segítsek? – nézett kétkedve a szellemre Sesshomaru.

- Igen – bólogatott hevesen Yashamaru. – Ugye te szereted a lányomat? Ígérem, ha visszahozzuk, akkor nem állok az utatokba. Ígérem, Sesshomaru. Nekem az ő boldogsága a legfontosabb. Kérlek, bocsáss meg.

- Ezt… majd később megbeszéljük. Most induljunk Északra.

- Még mit nem! – lépett az ágy mellé Kinta. – Fel sem tudsz állni! Mégis hova mennél?

- Kinta…

- Tudom, hogy Naoko nagyon fontos, de sebesülten nem állhatsz ki az ellen a szellem ellen. Első a gyógyulásod.

- Na, de…

- Ha jól vettem ki Yashamaru – san szavaiból, akkor ez a Ryuura nem fogja bántani Naokot. Tehát akkor még van időnk.

- Kinta…

- Egy szót se többet. Kérem, jöjjön velem – fordult Yashamaru felé a kapitány. – Az egyik vendégszobában lepihenhet. És a katonáiról is gondoskodunk.

- Köszönöm.

 Yashamaru arcára az őszinte hála és megkönnyebbülés ült ki. Végre képes volt harag nélkül nézni ezekre az emberekre, és végre képes volt bosszú nélkül gondolni egykori barátjára.

 

 Naoko szobájának ablakában ült, és a kinti borús eget figyelte. A sötét szoba szinte minden négyzetcentiméterét fekete bútorok borították. Még a fal is fekete színű volt, csupán a rá festett ezüstszínű, nyíló virágok vittek bele egy kis színt. Ryuura alig egy órája zárta őt ide. Szája még mindig zsibbadt az ütéstől, bár már elkezdett gyógyulni. Amilyen kedvesnek és szelídnek tűnt első ránézésre ez a férfi, pontosan annyira brutális is volt. Össze sem lehetett volna hasonlítani Sesshomaruval. Az a férfi hiába volt kegyetlen és néha gonosz, soha nem ütötte volna meg őt.

 A nő az ajtó felé kapta a fejét, mikor az csöndesen kinyílt. Egy 9 éves forma kisfiú lépett be rajta. Fekete, tüsisre vágott, rövid haja volt. A szeme pedig olyan kék, mint a hajnali égbolt. Arcára melengetően kedves és ártatlan mosoly ült ki, ahogy tálcával a kezében az asztalhoz sétált.

- Üdvözöllek, úrnőm.

 A hangja valósággal zene volt Naoko meggyötört lelkének. Csak bólintott a fiúcska felé, majd ismét a kinti égbolt felé fordult.

- Nem vagy éhes? – lépett közelebb hozzá, mire a nő csak megrázta a fejét. – Láttam mi történt a kastély előtt, mikor megérkeztetek.

 Erre a mondatra a nő érdeklődve tekintett rá.

- Adnék egy jó tanácsot – folytatta a kicsi. – Ne mondj ellent soha Ryuura – samanak. Különben csúnyán megfizetsz érte. Ő nem a kedvességéről híres.

- Ezt már tapasztaltam – fintorodott el Naoko.

- Mindig tedd azt, amit ő mond, - folytatta a nőt meg sem hallva. – és akkor, amikor ő mondja. És egyél. Szükséged lesz az erődre.

 Azzal a kicsi megfordult és távozott a szobából. Naoko csak bámulta az ajtót, ami pár pillanattal előbb zárult be. Úgy érezte, hogy most zárult rá a börtöne ajtaja, ahonnan nincs többé menekvés. Egész életét egy kalitkában fogja leélni. Ryuura eltöri a szárnyait, és soha nem engedi többé repülni. A könnyek csöndes záporként hullottak le az arcán, és vele egy időben az ég is sírni kezdett. A súlyos cseppek kopogva ostromolták az ablakot, és a víz fátyla szürke ködbe vont mindent. Naoko még sem bírt elszakadni a kinti világtól. Tudta, hogy mostantól csak így nézheti majd, mert többé nem hagyhatja el a kastély falait. Egy csodáért fohászkodott a kamikhoz, és belekapaszkodott az egyetlen szép emlékbe, ami még megmenthette. Sesshomaru kedves arca, érintése és csókjai örökké a szívében élnek majd. Soha el nem ereszti. A borostyánszemek még a lelki szemei előtt is élénken vizslatták, és átmelengették minden porcikáját.

Fanficeim
Naptár